2016. január 17., vasárnap

Fejláb



Döbbenten és néha mosolyogva olvasom itt-ott mindenfelé, hogy az emberek mennyire meg akarják egymást győzni a maguk igazáról, legfőképp ideológiai kérdésekben. Mintha nekik nem lenne elég, hogy gondolnak valamit, netán ezt másoknak megmutatják, ahogy háziasszony tesz ki az asztalra egy tálca süteményt, aztán aki kér, vesz belőle, aki nem, feláll ettől az asztaltól.

Erről az Itt járt Henry Poole c. bugyuta filmecske jut az eszembe. Henry Poole mogorva, kiábrándult pasas, akinek egyetlen vágya, hogy elrejtőzzön az élet idegesítő nyüzsgése elől, így hát egy kellően unalmasnak tűnő kertvárosba költözik. Jó szándékú, ám minden lében kanál szomszédasszonya azonban egy-kettőre felfordulást okoz: felfedez ugyanis egy szokatlan alakú foltot Henry házának falán, melynek földöntúli erőt tulajdonít azt állítván, ez a folt nem más, mint Krisztus arca... Nos, innentől kezdve Henrynek egy perc nyugta sincs: özönleni kezdenek házába a zarándokok, hogy hódoljanak az égi jelenség előtt. De Henry nem hisz ebben az egészben és egy napon kifakad.

– Most mindenki higgye el, hogy a Messiás az udvaromra pottyant? Mire felocsúdok, az egész istenverte utca egy karnevál helyszínévé változik, ahol az őrült szektatagok apraja-nagyja sorban áll, hogy végre megtapogassa az én szentséges vakolatomat. Na, azt lesheti.
– Miért ilyen nehéz elfogadnia, hogy ilyesmi megtörténhet?
– Miért ilyen fontos magának, hogy elhiggyem, hogy megtörténhet?
– Azért, mert nekem...
– Nem! Majd én megmondom! Mert ha engem meg tud győzni, a maga hite is valóságosabb. Ugye? Minél több ember száll be az ,,lsten a falon'' című bulijába, annál sikeresebb a küldetés. És ameddig le nem nyeleti velem azt, amiben maga is hisz, soha nem lesz olyan a hite, mint szeretné. Mindig lesz egy icipici kétely. És nem tudja, hogy igaza van-e. Azon fog agyalni, hogy ahogy gondolkodik, az helyes-e. És ez szomorú.


Így megy ez. Folyik a véget nem érő vita a férfi-női szerepekről, bevándorlók vs. őslakosokról, arról, hogy melyik az igaz Isten és mit akar a Sátán, most mi a valóság és mi az illúzió, ki irányítja a világunkat, de még azon is képesek némelyek összeveszni, melyik élelmiszer nem mérgező, ihletett film-e a Mátrix, létezik-e placebo-hatás, és ha nem, miért igen, vagy mi az éghajlatváltozás oka, a kondenzcsíkok vagy a dezodorok: nyilván mind-mind izgalmas kérdés, és igenis el kell róla gondolkodni, akár a gondolatainkat másokkal megosztani, de ilyesmikről, azaz a világ mikéntjéről győzködni egymást szerintem azért paradox, mert amíg nem látunk rá az egészre, senkinek sincs igaza. Aki meg rálát az egészre, mert kívül van rajta, már nem akar senkit ott bent meggyőzni semmiről: ugyan, miért is tenné?

Mint a koktélbárban mindenki, ő is az alkohollal lágyította éppen az agyát. Ezt az anyagot egy élesztőgomba nevű aprócska teremtmény állította elő. Az élesztőgombák cukrot ettek és alkoholt ürítettek. Abba pusztultak bele, hogy ürülékükkel tönkretették saját környezetüket.

Kilgore Trout egyszer írt egy novellát, amelyben két élesztőgomba beszélget. Miközben eszik a cukrot és fuldokolnak saját ürülékükben, arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak. (Kurt Vonnegut)



Szerintem minden világnézeti, ideológiai vita totál fölösleges. (Én mellesleg nem szeretek vitatkozni hétköznapi dolgokon sem, az esetek döntő többségében mindenkire ráhagyok mindent: miért ne lehetnénk kicsit kedvesebbek egymással? Tök mindegy, ki mit gondol, nem? Semmi sem lehet olyan fontos, hogy cseszegetni kelljen érte egy másik embert, akinek meg látszólag az adott dolog baromira nem mindegy...) Vitatkozni számomra annyi, mint félni, bizonytalannak lenni. Aki vitatkozik, az túlságosan is komolyan veszi (és sokszor szereti) saját magát. Mert a valóban bátor, „cool” ember mindig önmaga ellen bátor és laza, hisz a bátorság nem más, mint amikor az ember kilép a megszokott szerepéből, nézőpontjából.  Ismertem pár „állaza” embert, mindig a másik kárára volt olyan fenemód laza. Ebben mi a kunszt? Az ilyen „laza vagyok majd szétesek” fazonok, ezek a nagy „lázadók” alapvetően gyáva és szervilis figurák, mert ahogy megfigyeltem, mindig találni valahol felettük egy gazdit, akinek a kézfejét nyalogatják, miközben leguggolva hugyoznak a sarokba. A lefelé fordított, önmagát véresen komolyan vevő bögre azt hiszi, ő egy nagy barlang, vagy egy zárt edény, amiben ott van az a sok fantasztikus gondolat, igazság és a többi. A felfordított meg tudja, ott semmi sincs, pontosabban épphogy ott fent van az a világ, amiről a lefele fordított bögre csak teóriákat képes gyártani magában. Csakhogy így sosem látja meg a cukortartót, a pirítóst, a tejet és a reggeli újságot, mert ezek mindazon kívül vannak, amit ő olyan komolyan magába zár, ám ha megfordulna, rájönne: ami benne van, csak egy kis része annak, amiben a cukortartó, a pirítós, a tej és az újság is van. És akkor még az is lehet, onnan egy napon finom, forró, feketekávét töltenek belé. (De ha nem, az se baj. Ki és mikor mondta azt, hogy nekünk mindig jól kell járnunk? Hogy ezért vagyunk itt, hogy minél többet nyerjünk ki a rendszerből önmagunk számára? Ugyan már. Miénk a megtiszteltetés, ha bármit is kapunk, hogy adhassunk. )

Tégy bátran hát, és ne bánd, ha
A tömeg hálátlan is lesz,
Mert ne azt tekintse célul,
Önbecsét csak, ki nagyot tesz,
Szégyenelve tenni másképp;
És e szégyen öntudatja
A hitványat földre szegzi,
A dicsőet felragadja, -
Ámde útad felségében
Ne vakítson el a képzet,
Hogy, amit téssz, azt az Isten
Dicsőségére te végzed,
És ő éppen rád szorulna,
Mint végzése eszközére:
Sőt te nyertél tőle díszt, ha
Engedi, hogy tégy helyette.
(Madách Imre)


Isten mindenhol ott van és ez az Isten nem más, mint az a részünk, aki tudja, hogy nincs értelme semminek. Semminek, a világ értelmetlen kódok halmaza, és ennek értelmet mi adunk azzal, hogy önmagunkat definiáljuk, de ez csak egy bárgyú kabarétréfa, mert önmagam definiálása nem más, mint Isten megcsúfolása. Isten nem definiál, Isten csak van és nevet az egészen, és lám, épp ezt mondom, aki tud nevetni mindenen, legfőképp önmagán, egy kisebbfajta Istenné válik, egy nézőpontot ugrik és megtudja abban a pillanatban, hogy mindig tudott mindent. S ehhez nem kell más, mint elrugaszkodni a talajtól, és merni fejre huppanni, és nem félni attól, hogy az ember lába a levegőben esetlenné válik. Mert az ember lába nem járásra való, hanem önfeledt kalimpálásra, a fej meg nem gondolkodásra, hanem megtámasztásra. Amikor kalimpálsz a lábaddal és nem félted a fejed, szabad vagy, és amikor meg tudod fordítani magad, a világ a helyére kerül, de te kikerülsz belőle, mert űrlény leszel a többiekhez képest, amolyan fejláb, akin eleinte csak nevetnek. Te meg nevetsz rajtuk, amiért ők meg azt hiszik, egyenesen állnak, miközben alapvetően lógnak a fejüknél felfüggesztve. S onnantól nincs több erőltetett menet, csak vidám kalimpálás, de ezzel kiszabadulsz az alvajárók ketrecéből. S meglátod, hogy a láb tényleg nem arra való, hogy olyan fenemód komolyan menetelj rajta, nem: azt vidáman és szabadon lóbálni kell. A szabadság mindig fordított helyzetet igényel, mint a rabság, és a kalimpálás ezt fejezi ki, hogy nincs ellenállás, nincs nekifeszülő mozgás, de van mozdulat. Érdemes elgondolkodni ezen, van értelme, még ha első ránézésre nincs is.


Igen ám, csakhogy ezt nem lehet akarattal megvalósítani. Amíg fejláb akar az ember lenni a többi lábas élőlény közt, nem tesz mást, mint a képet forgatja önmaga helyett – mert még mindig nagyon komolyan veszi magát. No de nem ez a cél, hanem az, hogy mi magunk forduljunk meg és így hozzuk létre a fordított nézőpontot. S ehhez bátorság kell, mert aki gyáva, az bizony a lábán marad, az megmarad lábasnak ahelyett, hogy a feje tetejére állna. S miért kell ehhez bátorság? Mert merni kell elrugaszkodni a földtől, mert merni kell megváltoztatni a menetirányt, ha nevezhetem így. És ezzel nem teszel mást, mint mered ezt megnyilvánítani, ezt a laza, leszarom állapotot. De ezzel nem a világ fejére kakálsz, hanem önmagad rossz nézőpontjára. Magadat gúnyolod ki e gesztussal, azt a szánalmasan komolyan vett, buta önmagadat. Ha nem vagy képes magadból bolondot csinálni, majd csinál belőled a világ. Ám ha képes vagy szent őrültté válni, a világ tisztelni fog, mert reszket a tótágast álló zseniktől. A világ csak azokat a bolondokat nézi le, akik nem fejre állnak, hanem esetlenül lehasalnak. És mi különbözteti meg a zseniális őrületet a hétköznapi bolondériától? Hogy a te őrületed az nem a világban zajlik, csak benned. A bolondéria a világban lévő rendetlenség, a valódi tótágas meg a világban kialakított új rend. Tehát én azt vallom, nem szabad azzal törődni, hogy mi normális és mi nem, kinek van igaza és kinek nincs, mit szól mindehhez a világ, ha ezt az ember elengedi ezt a görcsöt, egész egyszerűen megfordul, mert csak azt tartotta a rossz irányban, csak az okozta a felfüggesztett állapotot, hogy félelemből és önimádatból leszögeztük a talpunkat a földre. S ha a fejed lesz a támasztékod, akkor is a földön maradsz, csak egy új módon és mindent meglátsz, amit eddig nem. 


És így már talán tisztán látható, mi a probléma a vitatkozókkal: beleragadtak a saját konok álláspontjukba és mindig valami ellenében akarnak (jól) járni, ahelyett, hogy hagynák a dolgokat mozogni maguk körül, mint egy hatalmas térhatású vetítőteremben. A jóízű beszélgetések feltétele a fordított nézőpont, mert az laza, mint egy nyáresti tollaslabdázás. A vita merev és infantilis, akár a kisdobos táborban a tenyérhorzsoló kötélhúzás, aminek általában csúf hanyatt esés a vége.

– Elnézést! Itt lehet vitatkozni?
– Már megmondtam!
– Dehogy mondta!
– De igen!
– Mikor?
– Most!
– Nem mondta!
– De mondtam!
– Nem!
– De!
– Nem!
– Mondom, hogy mondtam!
– De nem mondta!
– Elnézést egy pillanatra! Öt perces vitára fizetett be, vagy félórásra?
– Egy ötpercesre.
– Köszönöm. Szóval igenis mondtam!
– Nem mondta!
– De igenis mondtam!
– Hát ne haragudjon, de ez nem vita!
– Dehogynem!
– Dehogyis! Ez csak ellenkezés.
– Dehogyis!
– Dehogynem!
– Dehogyis!
– De hát maga mindig csak ellentmond nekem!
– Dehogy!
– De igen!
– Nem! Nem! Nem!
– Most is ezt tette!
– Ugyan!
– Ennek így semmi értelme!
– De van!
– Nincs! Én vitatkozni jöttem ide, a vita pedig nem csak ellenkezésből áll.
– De igen!
– Nem, a vita nem csak ellenkezésből áll!
– Nézze! Ha én vitatkozom magával, akkor ellenkező állásponton kell lennem.
– Na igen! De ez nem csak abból áll, hogy mindenre azt mondja, hogy nem!
– De igen!
– Nem!
De igen!
– Egyáltalán nem!
– Köszönöm.
– Tessék?
– Sajnálom, de az 5 perc letelt.
– Dehogy telt!
– De igen!
– Nem!
– Sajnálom, de nem vitázhatok tovább!
– De hogyhogy?
– Mert ahhoz, hogy folytassam, újra fizetnie kell.
– De hát az előbb nem is volt ki az 5 perc!
– Sajnálom, de nem vitázhatok, amíg nem fizet.
– Na jó. Tessék!
– Köszönöm!
– Nos?
– Megmondtam, hogy nem vitázhatok, amíg nem fizet!
– De hisz most fizettem!
– Nem!
– De!
– Nem!
– Ne haragudjon, de erről nem akarok vitatkozni!
– Nem fizetett!
– Aha! Ha nem fizettem, akkor maga miért vitatkozik? Most megfogtam!
– Nem.
– De igen! Ha maga vitatkozik, akkor én nyilván fizettem!
– Nem feltétlenül. Vitatkozhatok a szabadidőmben is.
– Nahát, ebből elegem van!
– Dehogy van!
– De!
– Nem!
– De!
– Nem!
– De!
...
(Monty Python)


A hétköznapi bolondok csak zavart okoznak, s az egocentrikus bolondériájukkal káoszba taszítják a környezetüket. No de nem így van a zsenikkel, mert ők önmaguk körül valami hihetetlen dolgot teremtenek: egy új harmóniát, egy új korszakot, a zseni mindig attól zseni, hogy új. De az új az mindig őrült a régihez képest, az újdonság az avítt szemében sosem normális. Tehát az önimádó futóbolond nem más, mint egy kis sárdarab az ember cipőjén, amit érdemes lerázni, míg a zseniális őrült meg maga az új cipő.

A legnagyobb bűn a világon a gyávaság. Mert a gyávaság az nem nem cselekvés, az nem csupán passzivitás, hanem egy ellenerő, egy pusztító erő, ami épp attól ocsmány és fertelmes, mert a gyáva mindig a maga szaros bőrét menti. Mennyivel rosszabb leugrani és lezuhanni, mint nem leugrani? A legpocsékabb dolog az életben az elszalasztott élet. A megvalósított élet, még ha nyaktörés is jár érte, legalább megéri, mert téged önmagad fölé emel. Pár pojáca szánalmas véleménye miatt feladnánk az üdvösségünket? Hagynánk magunkat földhöz ragasztani? Leállni vitatkozni? Ugyan! Ők olyan árnyékok, amiken átlépni, ha nem rálépni kell, mintsem ehhez igazítani bármit is. Idővel úgyis mindenki rájön, nincs is ejtőernyő, sem szakadék, mert csak te vagy, és nincs más dolgod, mint ezt egy társasjátékban eljátszani magaddal. Egy lépés, két lépés és hopp, nincs talaj a lábad alatt, és akkor hurrá, repülünk; és hidd el, nincs is annál jobb, mint amikor csak kalimpálsz-kalimpálsz szabadon és már attól sem kell félni, bárki ezért bolondnak tart, mert rájössz, ezek a pojácák is ugyanezt teszik, csak a cellájuk szobabiciklijére szögezett falábakkal.


Ha valaki megkérdezné tőlem, mit jelent mindez a hétköznapi gyakorlatban, valami ilyesmit mondanék neki: Ne akarj mindig kategorizálni. Ne akarj betuszkolni semmit semmibe, ami már van, mert a dolgok nem egymásban vannak így, hanem inkább egymáson, a fa ága nem a törzsben van, hanem abból nő ki. De ha te minden levelet be akarsz gyömöszölni a gyökérbe, akkor ezzel tulajdonképpen a fát ölöd meg. Hagyd felfele nőni és engedd meg neki, hogy minden ág, minden levél hadd alakítsa ki a maga helyét és a maga végső formáját, ami aztán meghatároz még millió formát és helyet. Fraktál. A kép a képben ezt jelenti, és nem azt, hogy egy 1x1-es dobozba kell belepasszíroznod az egész életet! És ne feledd, nem vagy az, akiben annyira hiszel, mert az olyan nevetséges szalmabáb, hogy érdemes kibújnod belőle. Amikor azt érzed, hogy semmi sincs a helyén, amikor azt látod, a világ a feje tetejére áll, mint egy csálé, a támláján és karfáján álló szék, akkor egyetlen egy út vezet el ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, ha te megtanulsz fejen állni, és úgy nézni mindenre.


Kedvenc logikai fejtörőmben két kapu előtt állunk. Az egyik kapu a Mennyországba, a másik a Pokolba vezet Az egyik őr egy ördög, aki mindig hazudik, a másik pedig angyal, és ezért mindig igazat mond, de mi nem tudjuk, melyik az ördög és melyik az angyal. Azonban csak egyetlen egy kérdést tehetünk fel az egyik őrnek, és így kell megtalálnunk a Mennyországba vezető kaput.

Nos, mi az a kérdés, amivel, biztosan megkapjuk a helyes választ?

A következő:


„Melyik kapura mondaná a társad, hogy a Pokolba vezet?”

(Az ördög ugyanis válaszként rábök a Mennyország kapujára, hisz az angyal, aki mindig igazat mond, arra a kérdésre, hogy „melyik kapu vezet a Pokolba”, nyilván a Pokolra mutatna, no de az ördög mindig hazudik! S ha az angyalt kérdenéd, ő hogyan válaszol? Ő, miután tudja, hogy az ördög mindig hazudik, merthogy ez a lételeme, s ezért a kérdésre, hogy „melyik kapu vezet a Pokolba”, nyilván a Mennyországra mutatna – rámutat a Mennyországra, amint meghallja a helyes kérdést, hisz ő mindig az igazat mondja.)

Ha belegondolok, a logikai fejtörőn túl se rossz ez a kérdés. Mindenesetre az értelmetlen vitatkozásnál biztosan hamarabb elvezeti az embert ahhoz a bizonyos kiléptető kapuhoz. 

(Illusztráció: Charlie Davoli)