2016. március 14., hétfő

Az út, ami nem szerepel a térképen


 
Tök jópofa kis filmet láttam pár napja, nem mai darab, mégis érdemes megnézni. A címe: Interstate 60: Episodes of the Road, s nagyon jól egybefog pár olyan gondolatot, amit magam is igaznak, mi több, követendőnek tartok. A film egyik fontos eleme egy biliárdgolyó, amit ha az ember megráz, választ ad a kérdéseire, és hogy folytatódjon a különös egybeesések láncolata, a film megnézése előtt két nappal egy retro játékkiállításon voltam a gyerekekkel, és ott volt egy ilyen golyó. Soha életemben nem láttam még ilyet, a lányom mutatta meg, hogyan működik, rázogattuk, hülyéskedtünk vele. Azon is nyolcas volt. Meg volt egy fali-hal, ami viccesen az ember felé fordulva azt énekelte vidám uszonycsapkodásokkal, hogy Don’t worry, be happy. Aztán két nappal rá ott volt ugyanaz a golyó a filmben, jé, gondoltam, de érdekes.

Anélkül, hogy rossz szokásomhoz híven lelőném a film poénját, annyit elmesélek azért, hogy a történet egy olyan úton történő utazásról szól, ami nem szerepel a térképen, s ahová az embert különös egybeesések láncolata és pár személyes üzenet tereli. Ahol múlt-jelen-jövő összeér, ahol minden végzetszerűen megtörténik, mert ha nem lenne végzetszerű, nyilván meg sem történne. Ahol mindennek különös jelentősége van, ahol minden állomás egy-egy, az emberiség által kreált idióta hazugságot mutat be, s annak, aki erre az útra lép, ezek fölé kell emelkednie. Ahol misszió van, amit akkor is teljesíteni kell, ha nem jár azonnali haszonnal, s ha nem is tudjuk, pontosan mi a célja, ám amit a vérünkkel pecsételtünk meg személyes vállalásként. Egy út, ahol minden hozzánk és rólunk szól, miközben mi csak másoknak teszünk szolgálatot. Ahol meg kell tanulnunk jól kívánni. Ahol vár ránk a különös, majomfejű pipát szopogató O.W. Grant. A 60-as út, ahol szörnyű gyilkos ólálkodik. Ahol állandóan beugrik valaki az autónkba, hogy aztán egy ponton kiszálljon. Ahol meg kell tanulnunk letenni a megszokásainkat és meglátni a pikket a kártyalapon akkor is, ha nem fekete, hanem piros színű. Ahol meg kell halnunk és mindezt végig is néznünk. Ahol nem leshetjük meg, mit rejt az a csomag, aminek a szállítását vállaltuk. S az út, aminek utolsó métereit gyalog kell majd megtennünk, mert a kis piros autó - pontosan, mint a Párbajban - csak egy darabig szolgál minket, ráadásul sose volt a miénk, mert csak úgy kaptuk az apánktól, hogy megtehessük vele az utat. És talán a mindenre válaszolgató fekete nyolcasra sem lesz a végén már szükségünk, a válaszokat megleljük végre magunkban. És így a helyünket is a világban.

Szóval tessék csak megnézni, kellemes és tanulságos kikapcsolódás, és az ember utána tényleg kedvet kap, hogy bejárja a maga 60-as útját - ami nem szerepel a térképen.