2016. április 18., hétfő

Az ezerarcú Rorschach-teszt



Egyik kedves olvasóm feltett egy kérdést az asztrológiáról. Pontosabban arról, hogy mi ez az állatövi rendszer, honnan származik, és mit jelenthet a nagy egészet nézve. Hetek óta ülök a kérdésen, mint fáradt tyúk a tojásokon, és az a nagy helyzet, nem tudok a kérdésre válaszolni. Tulajdonképpen azért, mert bár egy időben nagyon is érdekelt az asztrológia, sokat olvastam róla, ráadásul próbáltam a komolyabb végét megragadni a dolognak, de mostanra valahogy elvesztettem az érdeklődésemet iránta. Fogalmazzak úgy, hogy már „nem hiszek benne”? Nem, mert ez így butaság, nincs értelme hinni az asztrológiában vagy a homeopátiában, netán nem hinni benne, ennél nagyobb badarságot elképzelni sem tudok. Szóval érdekes dolog valóban az asztrológia, elámultam a csodáin, imádtam a rendszert, amit feltárt, a teljességről mesélt nekem. Csak inkább elsodort mára mellőle a szél – s most megpróbálom megfogalmazni, miért.


Van pár felettébb hasznos és különleges képességem, például fel tudom úgy egy perc alatt hajigálni a kimosott ruhákat a szárítóra, hogy olyan legyen, mintha alaposan kiteregettem volna, nos és képes vagyok minden foltban alakokat látni. Azonnal ott a minta a szemem előtt. És akkor onnantól fogva már nem tudom a csempe absztrakt foltjában nem meglátni a táncoló úrnőt, a fürdőszobapadlón lévő nagy vízcseppben a bumfordi kiskutyát, vagy a mosogatásra váró beáztatott tepsi tetején úszó olajfoltban egy délceg, bajuszos úr portréját. Kedvenceim a facsomók, fél évig egy falambériás házban éltem, tele ilyen fekete foltokkal, a Manókirály egész udvartartása ott vigyorgott rám a falról.

S sokszor eltöprengtem már azon, igen, így vagyunk összerakva, valahol mindenben magunkat keressük. Régebben azt tanultam pszichológia órán, hogy a csecsemő azonnal felismeri a pont-pont-vesszőcskében az emberi arcot, rámosolyog, míg a mackórajz hidegen hagyja. Aztán ez a képesség nyilván idővel árnyalódik, de a lényeg megmarad: mindenben a formát keressük, még ott is, ahol nincs forma. És valahol itt van a kutya elásva. A terhes nő mindenhol terhes nőket lát, a veterán autómániás számára a város tele van régi autókkal, és a pacák, aki épülethomlokzatokat fényképezget, olyan dolgokat is meglát egy ház falán, amit az átlagember sosem. Az asztrológia addig érdekelt, amíg úgy éreztem, általa többet megtudok a világról vagy magamról. De aztán eltávolodtam a világtól és magamtól is, jobban érdekel a világ mögötti világ, arról meg nem tudom, meg tud-e bármit is mutatni az asztrológia. Hogy Nietzschevel éljek, emberi, túlságosan is emberi.

 
A 12 jegy, 12 megszemélyesítés. Kicsit engem a mértékegységekre emlékeztet. Méretek, mértékek eredendően vannak, de hogy az egy méter, 1,09 yard, 40 hüvelyk, netán egy fél öl, hát tulajdonképpen csak megállapodás kérdése. Úgy is fogalmazhatnék, mindenkori nézőpont vagy tudatállapot kérdése. Ráadásul a mértékegység nem befolyásolja a hosszúságot, területet, térfogatot és tömeget, csak segít nekünk meghatározni. De nem a méter csinálja az egy méternyi teret. Az egyik egy eredendően meglévő dolog, a másik az emberi elme, ami osztályozza, rendszerezi a saját észleletei alapján a dolgokat. Örök példa, hogy a hőmérő nem befolyásolja, csak megmutatja a hőmérsékletet. Nos, valahogy így gondolom én is az asztrológiáról. Valamit megmutat, ami annál nyilván jóval több, mint amit mi ebből látunk. Mint a folt a csempén: nem az a lényeg, hogy én egérnek látom, vagy halacskának, hanem az, hogy képes vagyok belelátni egy olyan formát, amiről sokszor gondoltam azt, le kéne gyorsan rajzolni, mert annyira élethű, klassz, eredeti. A folt érdeme, vagy az enyém? Nincs ilyen szétválasztás. Hiszen már magát a foltot is én észlelem.

Fogalmunk sincs, mi a világunk, gőzünk sincs semmiről, és minél inkább adottnak, magától értetődőnek veszünk dolgokat, annál távolabb kerülünk attól, hogy a dolog valós természetét megértsük. Ha visszatérünk a foltpéldámhoz: meglátom a táncoló tevét a foltban. Ott van kirajzolódva szépen a két púpja, a lábai kecsesen tánclépésben, fejét kicsit félrehajtja. Szólok a lányomnak, nézd már, egy teve! Odamegy, nézi-nézi, félrehajtja a fejét és csak annyit mond: de buta vagy, nem látod, hogy ez nem teve, hanem egy öregúr? Nézd, az az orra, az meg a kezében a szatyor. Igen, talán, bár a teve plasztikusabb – számomra. Nos, most akkor teve vagy bácsi van a fürdőszobapadlón vízből kirajzolódva? Nyilván egyik sem. Méternyi az az út vagy yardnyi? Semmilyen, az csak egy szelet tér. Mi adunk neki formát, méretet, színt, jelentést. Kos vagyok vagy disznó? Mindkettő és egyik sem.


Azt hisszük, előttünk áll készen egy egész világ és nekünk ezt meg kell ismerni. Szerintem, ez a legnagyobb tévedésünk. Még azok a dolgok, amiket nem emberi kéz alkotott is csak ott vannak semlegesen, önmagukban, mindenféle konkrét jellemző híján, és kizárólag a mindenkori észlelő észleleti képességeitől függ, milyen is az a fa. Ugyanaz a fa neked más lesz, mint a méhecskének vagy a kisrigónak. Ha megismernéd a méh fáját, nagyon elcsodálkoznál: jé, ezt ő így észleli? És most akkor melyik az igazibb fa, a tiéd? Csak mert azt hiszed, a te észlelésed magasabb rendű a rovarénál? No de milyen lehet a világ, mondjuk, egy olyan észlelő szemében, aki meg tudatilag feletted áll? Számára mit jelent az egy méter? A diófa, vagy a szomszéd kedvenc hokicsapata? Feltehetően leginkább semmit. Olyan relatív minden, még földi keretbe ágyazva is, nemhogy azon túlnyúlva. Az asztrológia legfőképp a gondolkodásunkról mutat sok mindent, arról, hogyan dekódoljuk a magunk számára a világot, de önmagában vett jelentése szerintem nincs. Legalábbis én most így gondolom. Tele vannak a mappáim a pincében az asztrológia programok kinyomtatott képleteivel, 20 éve simán elelemezgettem teljes hétvégéken át őket. De mostanra valahogy másfelé fordultam, elkezdett a világ mint virtuális színtér érdekelni, azt keresem-kutatom, hol van e program határa, vége, merre van a befelé és a kifelé, és ebben most ez az asztrológiai hőmérő nekem nem sokat mutat meg, túlságosan kötődik – legalábbis számomra – magához a programhoz.


Szárnyra kelt egy nézet, miszerint a föld nem gömbölyű, hanem mégis lapos. Egyetértek. De a nagy felfedezés nem az lesz, hogy visszalépünk a Ptolemaiosz előtti időkhöz, ha az elmélet kellő bizonyításra lel, inkább előre lépünk majd egy nagyot és azt fogjuk fel, hogy érdemes a dolgokat végre felállítani a sík lapról ki a térbe. Igen, a föld akár lehet lapos is, merthogy legfőképp talán semmilyen. Mindennek az adott dolgot észlelő ad jelentést, és ez semennyire sem az észlelt dologról mesél, mintsem magáról az észlelőről. Ez az egész világ rólunk mesél: milyenek vagyunk, mit látunk meg a mindenségből, milyenné formáljuk a magunk mértékével a teret, az időt, a valóságot – és legfőképp önmagunkat? Nagy a felelőségünk, lassan meg kellene tanulnunk élni vele. Ha nem tetszik a minta, nem biztos, hogy az a legjobb, ha elkezdjük utálni a tevét a foltban, mert talán meg tudjuk látni benne a kedves, idős bácsit is, vagy a kis mókust. Ez mind egyidejűleg ugyanis benne van. Én már nem hiszek abban, hogy vannak ilyen-olyan foltok, nyilván egy folt olyan, amilyen, de az csak egy folt, jelentés nélkül. Mi van akkor, ha egy hatalmas, gigantikus, ezerarcú Rorschach-teszt ez egész mindenség? Mit mesél rólunk mindaz, amit beleálmodunk? Tudunk-e ezen az álmon változtatni, vagy elfogadjuk annak a foltot, amilyennek mások akarják számunkra megszabni? Ragaszkodunk a méterhez, a literhez netán az akóhoz? Vagy netán végre képesek vagyunk itt a határon táncolva létrehozni páran együtt egy olyan új mértékegységet, ami nem leszűkíti a lehetőségeinket, hanem épphogy kitágítja? 


Én, ahogy ránézek erre a hatalmas foltra, ami hol gömbölyű, hol végtelen, néhol meg lapos, azt látom: igenis megcsináljuk.

(Illusztráció: Moki)