2016. június 13., hétfő

Holo(grafikus)bohóc



Sokféle impresszió ért mostanság, ami kapcsán elgondolkodtam pár dolgon, és valahogy ezek mintha egy gondolatkörbe csoportosultak volna, és szeretem az ilyen gubancokat kiírni magamból, mert én is csak így kiterítve tudom megvizsgálni, milyen fonálból vannak, milyen a színük, és mit tudnék belőlük a saját kis életpulcsimhoz kötni – bár ugye elvileg mi nem kötünk, hanem bontunk, de én mégis azt élem meg, kötök; ám néha tényleg egyre inkább bontásnak tűnik, na mindegy.

Én most nagyon más világban élek, mint amiben felnőttem, ugyanis úgy alakult, életem második felét világlátással töltöm. S most épp egy olyan országban lakom, ahol mindent a közösség határoz meg, de elég faramuci módon. És ez engem mélyen gondolkodóba ejtett, és mondom, teremtett bennem egy gondolatgombolyagot. A dolog valahogy úgy kezdődött, hogy észrevettem, itt elég ritka az, hogy valakit kitüntetnek az egyéni teljesítményéért. Nem szeretik az egyéni szerepléseket, lányaim zenélnek, és csak ez a zenakarosdi dívik, nem úgy, mint Magyarországon, ahol már hétévesen kiállt a színpadra a kis hegedűjével, és eljátszotta a dalocskáját egy elég nagy közönség előtt. Nem, itt együtt húzzák a vonót, és nyilván ki is segítik egymást, az összhangzás ezerszer látványosabb, most hogy ilyen őrületes képzavarral éljek, mint a kis magyarországi egyéni koncertnél. Nincs egyedüli beszámolás a suliban, kollektív prezentációk vannak, és persze azok nagyon jól sikerülnek mindig. Mégis. Valami elgondolkodtatott. Ugyanis azt látom, nincs szervezőerő, vagy nem manifeszt, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, mert pl. a próbák elég furán zajlottak: összejött ez a sok kis cuki gyerek, és a zenekarvezető tanár valamit elkalézolt a hegedűjén, a kölkök utána, és iszonyú vonótartással, meg a szokásos, ma divatos flegma fejjel, oda se figyelve, de mégis valahogy összehozták a darabot, és halál komolyan nem értettem, hogyan. Épül mellettünk egy nagyon nagy óvoda. De ilyet én még nem pipáltam, mintha egy stoptrükkös felvételt látnék: hétfőn a sima placc, aztán kedden áll a sárga épület, szerdán ott a tető, csütörtökön a szigetelés, pénteken játszótér, szombaton burkolat, vasárnap füvesítés. Persze, most túlzok, de tényleg ilyesmi. Felfagyott a faluba vezető aszfalt, elég hosszú útszakasz, reggel mentem a suliba, épp aszfaltoztak. Jöttem haza délután, kész volt az egész, de mintha varázslat történt volna – minden iszonyat flottul megy mindenhol. No és elgondolkodtam, mint Micimackó. Hogy a francba működik ez, miért van az, hogy ez a nem éppen az egyéni teljesítményeiről híres ország ennyire profi a hangyavár építésben? Láttam tavaly egy hatalmas hangyabolyt, akkora volt, mint egy domb, nekem a mellemig ért. És néztem, tök szimmetrikus, szépen elhelyezett járatok, iszonyatos nyüzsgés. És azon töprengtem: nyilván egyetlen hangya sem látja ezt át egyben, nem lát rá kívülről, egy „főnök” sincs a gépezetben, aki azt mondja: na, Bélám, oda hord azt a kupacot, te meg Jenő, ide fúrj egy járatot! És mégis, csiribí-csiribá, a vár nagyon profi és hatalmas. Hogy a fenébe működik ez?


Megyek tovább, mert ez a gondolatgombolyag ilyen bolyhos, szóval itt nem divat a függöny az ablakokon, és nagyon rossz szemmel nézik a kerítést is. Mert ez ilyen szabad világ, nekünk nincs szükségünk sem függönyre, sem kerítésre, mert mi egy nagy közösség része vagyunk, és ezek a dolgok durván közösségellenesek. Minden közösségellenes, ami egyéni. Az egyéni gondolat, törekvés, lassan már a nemi identitás is, és minden egyedi problémamegoldás. No de. Mindenki telepakolja nagyon viccesen az ablakát ilyen kúszó-mászó növényekkel, hogy ne lehessen belátni. Mert az nem függöny, érted. Bokrok a telekhatáron, de hát, kérem szépen, ez csak bukszus, nem kerítés! És amikor mi a kutya miatt fel akartunk húzni egy kicsi, szinte láthatatlan karámot, hogy ne kolbászoljon át az eb a szomszédhoz, kiderült, mégis van kerítés, csak láthatatlan, mert a szomszéd finoman kicsit beljebb tolta a cölöpöket mondván, itt a határ. És akkor viccelődtünk este itthon, hogy ez a legtutibb: a kerítés, ami úgy nincs, hogy jobban van, mint amikor látszik. A függöny, ami épp azért, mert nincs, sokkal jobban kihangsúlyoz valamit. A sok szabály, rutin, ami igazából, ha az ember köztük él és jól megkapargatja őket, hát hogy is mondjam, sokszor csak a kirakatban található tartalommal bír, néha még bolt sincs mögötte, nemhogy valós áru. Baromi filozofikus az egész, és megint valamit rólunk mesél el – a végére ígérem, egybefűzöm ezt egy szép képpel. Szóval mi magyarok kerítést húzunk, egy láthatót. Függönyt teszünk az ablakba, védendő a privát szférát. Individualisták vagyunk. És nem tartjuk ezt valami ördögtől való dolognak, mert talán mi fel merjük vállalni, ez az eszmény sajnos még valóban csak eszmény, és nem valóság. A látszatszabadság szerintem rosszabb, mintha kimondjuk, nincs szabadság.


Jó pár éve végzek egy munkát, amibe én rengeteg energiát feccöltem, mondhatni azt, szinte emberfeletti teljesítményt préseltem ki magamból, most nem mennék bele a részletekbe, mert az nem lényeg. No és ennek a munkának a – nevezzük úgy – gyümölcsét kiraktam a piacra, felállítottam a magam aprócska kempingasztalát, és kipakolgattam szép csendben a kis házi lekváromat a nyüzsgő piac szélén. Én nagyon nem e világra való vagyok, mert először becsületkasszát tettem ki az asztalra azt gondolván: iszonyat meló van ebben, de egy percig sem azért csináltam, hogy én ebből valami üzleti vállalkozást építsek, nem is reklámoztam a különleges lekvárokat, gondoltam, aki elvesz egy-egy üveggel, nyilván, ahogy a kifliért, meg a benzinért, a Bibliáért, meg a parkolóhelyért és a kempingért, hát ezért is fizet, hisz nekem is kell a kifliért, a benzinért, Bibliám már van, de a parkolóhelyért és a kempingért fizetnem, és ha ezt csinálom, akkor ebből kell megélnem. Ugyan. Dehogy fizet, neki ez magyarosan „ingyé” jár! És különben is, ki vagyok én, ez nem lehet jó, különleges lekvár, merthogy hazai. Na és akkor kicsit, mint anno Rózsa Sándor, én is összevontam a szemöldököm, és azt mondtam, ez így nem járja. Akkor legyen ennyi és annyi az ára – bár sok mindent még így is kitettem az ingyenesen elvihető tálcára, mert szeretek ajándékozni, engem tölt el jóérzéssel, hogy lám, megtehetem, nekem van miből. (Micsoda önzés, nem? Lám, ilyen ellentmondásos lény az ember.) Persze jött a reklamáció, számonkérés, rinyákolás, lopkodás, fenyegetőzés. Sokan az ingyenes lekvárjaimat vagy átcímkézve, vagy kicsit a feliratot maguk felé fordítva a saját zöldséges standjukra kihelyezve népszerűsítették magukat – hát, gondoltam, ez van, tegyék. Mások összekutyulták a saját savanyú befőttjével és ormótlan, hivalkodó, a saját arcképükkel díszített tégelyekben árulták, mi több, voltak, akik azt próbálták elterjeszteni, mérgezett a lekvárom, mint szegény Bagaméri fagyija. Oké, mosolyogtam – néha kicsit, valljuk be, szánakoztam is –, máskor meg majd szétvetett a méreg, úgy dühöngtem.


Aztán idővel úgy döntöttem, folytatom továbbra is szorgalmasan a lekvár főzést, ám kilépek erről a zöldségpiacról, merthogy én nem zöldséget árulok, hanem lekvárt, és nem is a szapora barack- vagy szilvalekvárt, hanem valami egészen mást, különlegeset. Így hát készítettem a saját kis kezeimmel egy stílusos delikatesz bódét: megácsoltam, lemázoltam, a lekvároknak új, hozzájuk illő üveget fújtam, megfestettem, szépen felcímkéztem, és már tanulván a naiv éveim keserű tapasztalatából, feláraztam, s ahogy tudtam, bebiztosítottam lopás ellen. Ez van, én nem így tenném, de máshogy itt nem megy. Ezek után volt pár összezördülésem a zöldségesekkel, mert én a saját lekváromat a saját bodegámban szeretném árulni, vagy ajándékba odaadni. Nincs szükségem viszonteladókra, no. És közben persze elgondolkodtam, itt ez baromira nem így nézne ki. Itt hétvégére nem szedik be a kerti boltok készletét az üzletek elől, kint van a virágföld, a kerítésléc, minden őrizetlenül. Van olyan becsületkasszás parkoló, ahol, mielőtt távozol, csak bedobod a pénzt, sőt hallottam ilyen kempingről: odamész, igénybe veszed a szolgáltatást, és a végén egy ládába bedobod a pénzt, vagy a telefonodról utalsz, ahány napot voltál. Itt már van ilyen bolt is: ha nem akarsz sorban állni a pénztárnál, lehúzod a számládról egy leolvasóval, amit a kocsidba raksz, és kitolod a parkolóba, vagy egy telefonappal fizetsz, pár helyen már eladó sincs. Itt az, hogy egy szellemi termék nem ebek martaléka, alapelv. Jé, ez Magyarországon miért nem működik? Mert ott az emberek mindenre sajnálják a pénzt, és nem feltétlenül, mert kevesebb van, nem igaz, itt északon, a csóri menekült is fizet a becsületkasszába, pedig nem veti szét a pénz, minden híresztelés ellenére sem. Nem, valami más lesz a megoldás, errefelé nem dívik a neki ez ingyé jár, és a hazai csak szar lehet-elv.


Most olvastam egy külföldi magyaroknak szóló oldalon egy kis vitát arról, mi, magyarok miért nem vagyunk összetartók. Hogy az Eurovízión mi miért nem szavazunk egyöntetűen a magyar versenyzőre, miért „csak azért se” drukkolunk a magyar focicsapatnak, és miért nem fogadunk el semmit, ami mi vagyunk, miközben meg mi ez a hihetetlen felsőbbrendűségi tudat, ami – ezt én is aláírom – árad belőlünk? Különös ellentmondás: egyfelől azt hisszük, mi vagyunk a szíriuszi mag nép, mindenesetre kiválasztottaknak hisszük magunkat, de egymás torkának esünk mindenen, még azon is, hogy akkor most kiválasztottak vagyunk-e vagy sem. Nagyon találó volt ezen a kis fórumon egy párbeszéd: egyik tag azt írta, a magyarok egy része igenis nagyon összetartó, mire egy igen okos másik tag halkan megkérdezte, no de ez valódi összetartás-e, nem éppen ez a széthúzás? Amikor a magyarok egy része összetart, a másik meg széthúz? És ahogy olvastam ezt a kis párbeszédet és elgondolkodtam ezen a fejemben növekvő gondolatgombócon, ismét feltettem a kérdést magamnak: mitől nő ki itt úgy a fűből egy óvoda, ahogy Magyarországon soha? Miért vállaljuk mi föl a kerítéseinket és vagyunk ilyen pimaszul láthatóak? Miért van nálunk egy csomó területen káosz, eredménytelenség, holott mennyi tehetséges, okos magyar ember van? Miért érzi még a sarki pék is azt, neki ez és az jár, mi ez a fura kiválasztottság tudat? Miért teljesít jobban a világ egyik fele, holott egyáltalán nem okosabbak a tagok? Mi a hangyavár titka, és miben rejlik az oroszlán ereje?


Én ezt a következő példával magyaráztam itthon, amikor közösen elbeszélgettünk ezen a kérdésen, amit sokkal egyszerűbben úgy fogalmaztunk meg kizárólag a saját személyes élményeinkre alapozva, hogy hogy a csudában van az, hogy azt tapasztaljuk, itt az emberek nem igazán műveltek és okosak, képtelenek önállóan gondolkodni, csak a rutinok mentén tudnak működni, és azonnal lefagynak, ha valami váratlannal találkoznak, miközben a magyarok meg leleményesek, kreatívak, értelmesek – na jó, persze az átlag – és talpraesettek, s mégis itt minden ezerszer jobban működik? Miért ilyen széthúzó a magyar? És akkor bukott ki belőlem, hogy mert míg itt, a kies északon 100 ember rajzol egy bohócfejet, addig Magyarországon 100 ember száz bohócfejet. És az itteni, jól szervezett rajzolók mindegyikének elég egyetlen egy apró vonalat begyakorolnia, átlátnia, megtanulnia, megértenie és meghúznia. És ez a 100 kéz által rajzolt egy darab bohóc így ezerszer tetszetősebb lesz. A magyar meg maga rajzolja a sajátját, egyedül. Egyik egyedi magyar bohócfej sem lesz olyan profi, mint a száz kéz által rajzolt közös. Egy magyar embernek ugyanis meg kell tanulni orrot, szájat, szemet, kalapot is rajzolni. Itt azonban elég egyetlen egy vonást.


No és most jön két újabb kérdés: egyrészt honnan a séma, a bohócmodell? Másrészt meg, miből fakad a különbség és mindez mit eredményez? Az én saját válaszom erre a következő: a bohócfej tökéletes képe eleve bennünk él. A hangyában ott él az egész boly. Az oroszlánban az, hogy „oroszlán”, ami meghatározza, hogy mit tesz és hogyan. Csak míg a hangyánál maga a boly az entitás, addig az oroszlánnál az egyed. Egy hangya csak a bolyt tudja megvalósítani, az oroszlán meg önmagát – jó persze, ez csak egy példa, nyilván. És most jön a trükk. Hogy a bennünk élő képet merre bontjuk. Merre lépünk: kifelé vagy befelé. A közösségi népek azt mondják: rajzoljuk meg együtt a bennünk élő képet, ennek azonban az az ára, hogy mindenkinek csak egy részletet hagyunk meg a fejében a képből, hogy azt tökéletesen megrajzolhassa. Eszményi lesz a portré és elégedett a rajzoló, a benne élő egy vonalat fogja látni a rajzlap ráeső részén. Csakhogy idővel már senki sem fog emlékezni egyben a bohóc fejre, pont ahogy a hangyavárban sem tudja egyetlen kis hangya sem, mi az, hogy hangyaboly. Miközben az egyediségre hangsúlyt fektető népek azt mondják: tanuljon meg mindenki tökéletes portrét rajzolni! Így megmarad a fejekben az egész képe, de épp ezért állandóan a szétszakítottság állapotát fogja megélni, mert a benne élő képhez képest a saját rajza silány lesz. De nem adja fel. Lökdösődik kicsit, meg csak, hogy az ő pultján is legyen olyan szép lekvár, lelop egyet-egyet a máséról, irigykedik és gáncsoskodik, lenyomja a másikat mondván, te semmit sem tudsz rajzolni, mert a szomszédjában riválist lát, s nem egy, a vonalát segítő másik vonalat, ráadásul a bohóca, valljuk be, elég csálé, de legalább megpróbálja.


Mert aztán, ha valahogy egyszer ez a sok-sok fura bohócportré egy napon mégis összeadódik, hoppá, a részletek a helyükre kerülnek, a sok csálé, torz bohócrajz egyben mégis közelebb fog állni az igazihoz, a tökéleteshez és térbelihez, mint annak kétdimenziós, „perfekt” mása. Ez csak lépték kérdése ugyanis. Ha létre akarok hozni egy könyvet, azt mondatok fogják alkotni, mint a példámban a bohócrajzot az egyénenként meghúzott, tökéletes vonalak. Ha neked az a dolgod, hogy egy könyvbe írj egy tökéletesen helyes mondatot, menni fog. Ám ha egy könyvtárat akarok létrehozni, ez már nem lesz elég. Akkor mindenkinek egy saját könyvet kell megírnia. Egyedül. És lehet, az egy mondatonként összerakott könyvhöz képest ezek a könyvek egyesével több hibát fognak tartalmazni, és nem lesznek olyan vegytisztán perfektek, de egy nagyobb egység tekintetében meg igenis létrehozzák a könyvtárat, a holografikus bohócportrét. Ha a 100 kötetből álló könyvtárat felnégyelem, kapok négy, 25 könyvből álló gyűjteményt. Ha a 100 szóból álló könyvet felnégyelem, kapok négy, 25 mondatból álló szövegtorzót. Ha a 100 kéz által készített egyetlen képet eltépem, a fecniken kusza vonalak lesznek. A 100 bohócrajz egyben azonban egy hologram, ha négyfelé vágom, négy kevésbé részletezett bohócfejem lesz, ha százfelé, nem száz vonalam lesz, hanem 100, bénának tűnő, de bohócfejem.


Lám, mégis csak bontottam, nem kötöttem itt a végére, most veszem csak észre, mert hát ez a lényeg, amire rájöttem: veszekedősek vagyunk, széthúzunk, ellopjuk egymás kincseit, csipkelődünk és káromkodunk, még az is lehet, beleradírozunk egymás portréjába, vagy oda nem illő vonalakat húzunk. De talán egy napon meglátjuk, hogy azért viselkedtünk ennyire furcsán, mert baromi nagy munkában voltunk, s amíg mások száz vonalat húztak, mi basszus, megrajzoltunk 100 darab, kész portrét. Ez csak az én kis egyéni elméletem, de valahogy ezt látom. És én nem gondolom, hogy a magyar kiválasztott nép, és a többi, mert nem igazán törődöm ilyesmivel, másfelé kalandoznak a gondolataim, nem azonosulok semmilyen földi szereppel, mezzel, inkább csak szemlélődöm és gondolkodom, de egy biztos: már önmagában az, hogy a magyarok közül sokan a saját kis egyedi, teljes bohócrajzukon fáradoznak, szerintem hatalmas dolog. Innen most így látom, méghozzá elképesztően nagy dolognak. Mert ha jól sejtem, és könyvtár épül, oda biza majd kész könyvek kellenek, és nem tökéletesen leírt egy-egy mondatok, mert az még csak a könyv-szintet éri el a végére. A kész, egyénileg megírt sok-sok könyv azonban már egy teljesen más szintet képvisel. Szóval hajrá magyarok, bár nagyon halkan annyit hozzátennék, nagy munka ide, hősies, szinte isteni tett oda, lehetne azért ezt egy kicsit kedvesebben, szerényebben, kevesebb egóval (a végén úgysem az számít, hogy te megrajzoltad, hanem, hogy te megrajzoltad!) békésebben, elegánsabban és jóval tisztességesebben. Ezt az egyet azért elleshetnénk a vonalhúzogatóktól.


(Rajzok: Marcel Kiss)