2016. augusztus 5., péntek

Go Pokemon, go!



„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.”

Általában az Indexet szoktam naponta átfutni, hogy nagyjából képben legyek, mi zajlik a világban, nem is tudom, miért, talán mert 20 évvel ezelőtt, amikor megvettem az első gépem, ez volt a hírportál. Egyáltalán nem azonosulok az oldal szellemiségével, de épp ez benne a jó, mert így meglátom ezen a panorámaablakon keresztül, amit talán magamtól észre sem vennék. No és tegnap belefutottam az alábbi cikkbe. 


A tisztelt úriember, aki ezt lefirkantotta, már más esetekben is szemet szúrt nekem, hol a homeopátia, hol a Facebookon terjedő alternatív gondolatok ellen kelt ki, általában meglehetősen dühödten, mint akinek nem tök mindegy, ki mit gondol, jóllehet épp az ellenkezőjét próbálja önmagáról kommunikálni. Nos tehát a kérdéses cikk. Bevallom őszintén, gőzöm nem volt, mi az a Pokemon Go. Láttam pár írást róla, de miután soha életemben nem kötöttek le az ilyesféle játékok, átsiklottam a cikkek-hírek felett, mondván, ez is valami olyasmi szubkulturális cucc lehet, mint a veteránautó bütykölés, vagy a felnőttkifestő színezés. 13 éves koromban kemény 6000 Ft-ért vettem egy japán elektronikus játékot, akkor az volt az ultramodern csúcsmodell, nyilván Nintendo az is. Egy darabig elvoltam vele, de elég hamar eluntam. Aztán amikor a kilencvenes évek közepén berobbant az internet, azonnal vettem egy gépet, és onnantól aktívan használtam. De játszani sosem játszottam rajta, az az igazság, engem untat valamiért, nem szeretem, ha valaminek nincs igazi tétje, mégis komolynak akar tűnni, és a számítógépes játékok mind ilyenek. Így vagyok az összes ilyesféle játékkal, míg a klasszikus társasjátékokat imádom, addig a stratégiai játékok számomra érdektelenek, kicsit úgy tudnám megfogalmazni a magam számára a különbséget, mint ami elválasztja a bájos, színpompás gyerekrajzot a giccses, delfines, naplementés képektől. Egyik az, ami, a másik meg olyan, mintha.

Hanula úr azzal kezdi a cikkét, hogy a játék népszerűsége elsöprő (miközben azt sugallja, hogy pusztán emiatt megkérdőjelezhetetlen értéket is képvisel), s épp ezért jó apropót szolgáltat a minden alapot nélkülöző mobiltelefon-pánik további térhódításának, ami azoknak a korlátolt hipsztereknek az agyában él, akik csak azért, mert nem fogják fel a gps alapú kiterjesztett valóságot, eleve sátáni dolognak vélik azt. Idézem a fakarddal hadakozó úriembert:

„Az emberiség egy része mindig is hajlamos volt furán reagálni arra, ha a legokosabb tagjai kitaláltak valami áttörő technikai újdonságot: rögtön kikiáltották ördögtől valónak. A középkorban szó szerint ez történt például a közvilágítással vagy a vasúttal. A 20. század második felére aztán a jelenség eltolódott a szórakoztatóipar irányába. Volt pánik és az ifjúság lelkéért való súlyos aggodalom a rockzene kapcsán, de okoztak ilyet a videojátékok, a Harry Potter is.”


Hm, szerintem nincs igaza a cikk írójának, mégpedig nagyon nincs. Először is én innen, a magam kis egyéni nézőpontjából erősen vitatkoznék azzal az állítással, hogy a Pokémon Go kitalálói a világ legokosabb emberei. Megpróbálom megmagyarázni, miért nem gondolom, hogy azok lennének. Szerintem az intelligencia, vagy az okosság – nevezzük, ahogy csak akarjuk – legfőbb jellemzője a rálátás képessége. Nemrégiben már írtam pár sort a hangyatársadalmakról, ahol az egyed abszolút nem látja át a folyamat egészét, mégis a végeredmény igen rétegzett és működőképes. Épp a minap egy külföldi út kapcsán gondolkodtam el a gps navigáción. Ott van a kezemben az a kis, 13x6 cm-es kütyü. Keringek egy ismeretlen városban. Régen én ezt úgy oldottam meg, hogy fogtam a várostérképet, kiterítettem, a címkeresőben kikerestem az utcát, ahol vagyok, majd a helyet, ahová tartok, ránéztem a térképre, átláttam egyben az egészet. Aztán alaposan megvizsgáltam, merre kell mennem, melyik utcán kell balra fordulni, oké, ott, a nagy kereszteződésnél megyek fel a felüljáróra, megjegyeztem, betájoltam magam, láttam az irányt, mindent. Volt persze, hogy elvétettem, volt, hogy rossz utcán kanyarodtam le, mégis megvolt az az érzésem, hogy átlátom a helyszínt, ahol bolyongok, én magam tájékozódom, használom a fejem, tőlem telhetően uralom a szitut. Most azonban nem látok tovább az orromnál, a gps navigátor csak az előttem álló pár száz méterről tudósít. Ha szeretném, hogy rálátásom legyen az egész útvonalra egyben, persze, lekicsinyíthetem a képet, de az így nem lesz részletes, nem fogom belátni a helyet alaposan, mégis egyben, ahol megyek. Nem tévedek el, ez igaz, de valahogy mégis úgy érzem, ez számomra épphogy nem intelligens megoldás abban az értelemben, hogy épp engem, a tájékozódó intelligenciát hagy ki a buliból. Szerintem igenis intelligensebb megoldás az, amikor az egyén képes átlátni, s ezáltal szabadon és önállóan, saját magából kiindulva uralni, alakítani, variálni a helyzetet, amiben van. Ha a technika ebben segíti, az jó, ha ebben azonban gátolja, mert elkezd helyette gondolkodni, az nem jó.

Tehát visszatérve Hanula úr kijelentésére, miszerint a Pokémon Go hasonló technikai vívmány, mint a közvilágítás vagy a repülőgép, én azt mondom, hogy különbséget kell tenni a vívmányok és újítások közt aszerint, hogy hogyan és mire használjuk őket. Nem az a baj a mai fejlesztésekkel, hogy modernek, sem az, hogy ismeretlenek, mert már miért is lennének azok, hisz ismerjük őket, sem nem, hogy tömegeket mozgatnak, hanem az, hogy elkezdenek helyettünk gondolkodni, irányítanak minket, szinte észrevétlenül befolyásolnak, olyasmire vesznek rá, amit magunktól tán meg se tennénk, és még talán ezzel sem lenne önmagában gond, hiszen valahol ha jól belegondolunk, ezt tette a közvilágítás, az elektromosság és az autóipar is, a gond leginkább abból fakad, hogy merre, milyen irányba és hogyan történik ez a fajta mozgatás. Az önállóság irányába, a tudatos, belülről fakadó döntések irányába, az egyéni és teljes felelősségvállalás felé, a saját, személyes énmeghatározást segítő útra, megtartva az átfogó rálátásunkat, vagy a totális öntudatlanságba.


Megint közbeékelek egy gondolatot a szokásos csapongó módon, mert ideillik. Nemrég jöttem haza egy nyaralásról. Önhibámból nem jártam utána kellően a lefoglalt helynek, és sikerült egy, az én egyéni ízlésemtől jócskán eltérő szállodában eltöltenem két hetet, ami azonban csodás alapot teremtett számomra ahhoz, hogy ismét elmerengjek pár dolgon. A szálloda egy derékig érő, 32 fokos medencét ölelt C-alakban közre, sajnos a tengerparttól bőven 1 km távolságban, s nem volt az épületnek egy olyan része sem, ami távolabb lett volna ettől az éjjel-nappal zajongó lábmosótól. Egymás hegyén-hátán a napágyak, ami még rendben is lenne, nincs ebben semmi baj. No de. Ha te nem akartál a medence parton ülni és hallgatni az elmaradhatatlan, modern, nyávogó tucctucc gépzenét, valamint nem szeretsz mások arcában lenni, nem találtál egy félreeső nyugágyat, este egy csendesebb zugot. Ha le akartál menni ehelyett inkább a tengerhez, gyalogolhattál egy járda nélküli országúton a tűző napon, az irgalmatlan forróságban negyven percet, mert a meghirdetett, ingyenes strandjárat nem vette figyelembe azokat, akik ebédelni szeretnének, márpedig aki gyerekkel van, az általában szeretne. Magyarán az alternatíváért meg kellett küzdeni – és szerintem a baj valahol itt keresendő. Hogy lassan ott tartunk, kemény meló vár arra, aki egy automatikus frissítés nélküli, személyesebb, önállóbb világban akar élni.

A bibi ugyanis ott kezdődik, hogy a szállodákat és lassan a világot is ellepik az ún. animátorok, akiknek az a dolguk, hogy szórakoztassák a népet. S ezek az animátorok láthatóan elég nehezen viselik, ha valaki nem akar velük játszani, karlengetve kiabálni a színpadon, ugrabugrálni a húgymeleg medencében az aquafitnessre, mert ő jobb szeret a maga módján félrehúzódva egy fa árnyékában pihenni, kikapcsolódni. Ezek az animátorok hatalmas tömegekbe terelve mozgatják az embereket, nehogy véletlenül elcsendesedjenek, s a maguk, egyéni módján töltsék el az időt. Ez az összeszorított arcú, csak azért is jól fogom érezni magam-hangulat uralkodott az egész, szórakoztatóipar jellegű szállodában, és egyre inkább ez fedezhető fel a világban is. Tombol az idiotizmus, s aki ennek nem hódol be, az csak egy hülye, tarisznyás, büfészakos bölcsész, egy divathipszter, egy ripacs, savanyú a szőlő lázadó lehet, mert olyan nem létezik, hogy ez a csúcs buli, ami mára a világ lett, valakinek nem jön be. Biztos Hanula Zsolt szerint én is egy ilyen egy begyöpösödött, a világot nem értő, mogorva őskövület vagyok (bár ha találkoznánk, azt hiszem, nagyon meglepődne), de maradván a szállodaszimbólumnál, én jobb kedvelem a kis bungalókat, eldugott panziókat, a kikapcsolódásnak azt a módját, amikor a saját ritmusom szerint pihenhetek, és nem a szórakoztatóipar telepszik rám, tör be az intim szférámba, hanem én magam vagyok, aki önállóan felkeresem az engem érdeklő dolgokat. Nyilván vannak másféle szállások, meg is lehet ezeket találni, de a többség mára ipari jelleget öltött, és ez mint jellemző kórtünet mindenesetre elgondolkodtató. Mert az tök jó, hogy a város szélén van egy vidámpark, nincs is ezzel semmi gond mindaddig, amíg nem költözik be a nappalimba, s nem erőlteti rám magát, és szabályszerűen már titokban, szégyenkezve menekülnöm kell előle, ha nem kérek belőle.


Szóval visszatérve az irányokra, én azt gondolom, minden valamilyen mértékben mozgatja az embert. Még a napfelkelte, vagy az évszakok is. Ám, ahogy a gps navigáció és az animátorok kapcsán ezt megpróbáltam érzékeltetni, nem mindegy, hogy miként és miért történik a dolog. Természetesen nem kell mindenben valami őrült komoly mondanivalót keresni, ezzel valahol egyetértek – bár én személy szerint nem szeretem az értelmetlen dolgokat, ha valami öncélú, azaz csak önmagára irányul, számomra zsákutca, nem fordulok bele. S ezt mindenkinek nyilván magának kell éreznie, mi és miért foglalkoztatja, és hová nyit számára egy ablakot. Ráadásul teljesen átlátom a gps alapú, kiterjesztett valóságos bulit, a vr világot, írtam is róla, mert nagyon is érdekel a téma pszichológiai, szociológiai, tudati aspektusa. Szeretem a modern világ vívmányait, mert bizonyos értelemben megkönnyítik az életemet, valamint távcsövet tartanak a szemem elé a jövő irányába. Egy dolgot viszont utálok, azt, ha valaki, legyen az ember, vagy gép, helyettem gondolkodik, irányít, mozgat, rángat és kitalálja, nekem mi a jó. Azt gondolom magamról, képes vagyok eldönteni, mikor szeretnék egy jót sétálni, vagy másokkal találkozni, ha nekem ehhez egy Pikacsu manófigura kellene, hát eléggé el lennék keseredve. El tudom dönteni, mikor szeretnék a wordben egy sort nagybetűvel kezdeni, engem felbosszant, ha a program akarja ezt automatikusan meghatározni, első dolgom az összes automatizmust kikapcsolni minden ilyen rendszerben. Mert ez így épp minden, csak nem intelligens. Nem igaz ugyanis, hogy minden sort nagybetűvel kezdünk, vegyünk például egy verset. Ne már egy kütyü mondja meg nekem, mennyit mozogjak vagy egyek egy nap, ha a testem képtelen ezt felém jelezni, már szerintem mindegy is – stb, stb, most nem sorolom tovább. 


A szerző szerint ez a fajta hozzáállás valamiféle önellentmondásos lázadás az ellen, hogy az ember a nagy átlaghoz tartozzon, holott szerinte épp azért, mert nem akar odatartozni, igenis odatartozik. Nem teljesen értem a logikát, pontosabban értem, mit akar ebből kihozni, de sajnos az érvelés nem okos. Jön a Brianos, mi mindannyian egyéniségek vagyunk poénnal, de a dolog így elég visszás, mert ilyen alapon mindenki, aki a tömegízléssel ellentétes, vagy nevezzük inkább úgy, alternatív álláspontra helyezkedik, nem lehet egyéb, mint a tömegízlés ellen lázadó olyan tömegízléses átlagember, aki azért helyezkedik szembe a tömegízléssel, mert épp annak a foglya, és ezzel a szembehelyezkedéssel akarja magának(?), másoknak(?), ez még nem teljesen világos számomra,  bebizonyítani, hogy ez márpedig nincs így. Ez már így önmagában is elég kacifántos túl azon, hogy rohadtul nem így működik, mert a dolog épp fordítva van: mindenki baromira különbözni akar, és épp ezért lesz végső soron tök egyforma. Ő egyéniség, ezért felvarrat a lábszárára egy lógó banánt, csakhogy miután mindenki tele van tetkóval, lassan már az lesz a feltűnő, akin nincs tetoválás. Persze, mondják a szerzőhöz hasonlóan gondolkodók, azért nincs rajtad tetkó, hogy simogasd az egód azzal, hogy te mennyire különböző vagy, jóllehet, te is tulajdonképpen egy rejtett tetkós vagy, erre utal, hogy nem vagy kivarrva. Én, bevallom, nehezen követem ezt a logikát. Azt írja erről a cikkíró:

„A lényeg ugyanis itt az egó simogatása azzal, hogy összehasonlítjuk a tömeget saját magunkkal. A pszichológia lefelé történő összehasonlításnak (downward social comparison) nevezi ezt a jelenséget, a funkciója pedig az önbecsülés és az önértékelés növelése. Magyarul: kinézek magamnak egy csoportot, minél nagyobb, annál jobb. Kijelentem róluk, hogy ők ostoba, manipulált birkák, saját gondolatok nélkül, és szembeállítom velük magamat, aki viszont intelligens vagyok, egyéniség, és értékes, saját gondolataim vannak. Nem baj, ha valójában a dolognak egyik fele sem igaz, maga az összehasonlítás jót tesz az önbizalmamnak. Ismerős mechanizmus? Ugyanettől működik az összeesküvés-elméletekbe vetett hit, a tudomány elutasítása, ettől sikeresek az álhírportálok és az összes „felébredt”, ezoterikus humbug: felsőbbrendűek vagyunk, mert mást gondolunk, mint a tömeg. Tök mindegy, mit, a lényeg, hogy mást. És ez jó érzés.”


Nem, Hanula úr, téved. Rohadtul nem jó érzés. Mondom ezt annak ellenére, hogy sokszor nekem is meggyűlt a bajom a sok ezopuffer egotulajdonossal és boszorkánykonyháikban kifőtt baromságokkal. De egy dolgot szeretnék így látatlanba és ismeretlenül is elmesélni, hátha érdekli, hiszen Ön nyilván a kritizált csoporttal ellentétben, alaposan kiismeri azt, amit kritikával illet, szóval hallgassa meg egy amolyan „ébredő” hipszter gondolatait. Én igenis kijelentem, hogy ma a világon élő emberek nagy része bajban van, még ha nem is gondolják így, akkor is. Lassan ugyanis teljesen elvesztik az életük felett az irányítást, még ha most nem látják ezt, akkor is. És ettől még nem állítom szembe magam velük, mert igazából nem állítom sehova magam, csak nézelődöm, és néha magamban, néha félhangosan gondolkodom a dolgokról. Nem ellenükben élek, miért is tennék ilyet, ennek ugyan mi értelme lenne, inkább csak arról van szó, egy helyen, egy közegben létezünk, ahogy a Jézus gyíkkal is, és csupán megállapítom, jé, de érdekes, hogy tud két lábon futni ez a gyíkocska a vízen, erre én nem lennék képes. Nem tudom, jó dolog-e futni a vízen, valahogy sosem vágytam erre, s miközben azt mondom álmélkodva, de fura, aközben eszemben sincs kipróbálni, mégsem nézem le a gyíkot, nem helyezem magam fölé, de alá sem, mondván, baszki, én nem tudok vízen járni, de szánalmas egy barom vagyok. Nem, egyszerűen azt mondom, jé, de különös, vicces lény. Az a helyzet, hogy a kijelentése még ott sem áll meg, hogy sok dologra azért mondok nemet, mert félek tőle, vagy mert ismeretlen számomra. Mégpedig azért nem, mert igenis kipróbáltam, ismerem, és így mondom azt rá, hogy nem. Azért próbáltam ki, mert egy olyan világban élek, ahol bizonyos dolgok, ahogy írta, megkerülhetetlenek bizonyos körökben. Kipróbáltam a cigit, aztán eldobtam, undorító dolognak tartom ma már. Jártam hétvégenként bulizni, de elegem lett, nem szórakoztat már, sőt, hülyeségnek tartom rángatózni ismeretlen emberek mellett a füstben, utálom a tömeget, egyetlen porcikám sem kívánkozik tömegrendezvényekre. Volt idő, hogy összevásároltam minden vackot, ma már kifejezetten rossz érzés számomra betérni egy bevásároló központba, megfájdul a fejem, lehangol ez a sok márkás gagyi, nem akarom magam körülvenni mindenféle cuccal, holmival, tárggyal. Utálom a zajt, a hisztérikus őrjöngést és az idétlenséget, éretlenséget. Nincs tv előfizetésem, mert régi műsorkészítőként halálosan eluntam a gyártott tv műsorokat, ami érdekel, online megnézem, legfőképp filmeket. Nem vagyok fent a Facebookon, nem mert lázadok ellene, hanem mert egyszerűen időpocsékolásnak tartom, szeretek a személyemet illetően inkább láthatatlan maradni, s ami kell, megtalálom így is a neten. Ettől még belátom, tud nagyon hasznos is lenni. Lehet, mindezzel nagyon be akarom magamnak bizonyítani, hogy én olyan hű de fenemód egyéniség vagyok, nem tudom, nem igazán érdekel, milyen vagyok, csak megélem a dolgokat, ahogy nekem jólesik, és nem titkolom, hogy így esik jól. Ennyi. Ahogy semennyire nem érdekel semmilyen modern fitnesstípus, annyira imádok itthon magamban, egyedül jógázni, ki nem hagynék egy napot, vagy amennyire utálom a plázákat, annyira imádom a bolhapiacokat, ott egy teljes napig el tudok nézelődni. Most akkor csak azért, hogy nehogy szembemenjek a közízléssel, hagyjak fel mindezzel? Vagy titkolnom kéne, Hanula úr szerint, hogy én máshogy látom a világot? Esküszöm, nem értem a logikát, túl azon, hogy a dolog felbosszant. Mégpedig épp amiatt, hogy ha Hanula Zsolt csak egy másodpercig is kisodródott volna a sugárút tömött sorából, megértené, nemhogy ego simogatásról nincs szó, hanem másnak lenni ezen a hülye, egy irányba hömpölygő világon, igazán másnak, és nem csak ál-másnak, az maga a pokol.

Velem fordítva történt ugyanis a dolog, mint a cikkíró azt felvázolja. Semmi mást nem akartam jobban, mint olyan lenni, mint mindenki más, épp az ilyen Hanula-féle megnyilvánulások miatt. Sajnos nem tudom ezt semmivel bizonyítani, az életem rá maga a bizonyíték, és nyilván lehet erre is bután azt mondani, na, lám, itt az ékes példa, a nagy ego, aki olyan különlegesnek érzi magát. De én tudom, aki ezt mondja, nem élte mindezt át. Nem élte át, milyen átkozottul szar volt, hogy tényleg azt éreztem, más vagyok. Nem vagyok olyan „belevaló” (milyen találó szó is ez!) és vaskos, mint a többiek, iszonyatosan fáraszt minden, amit az emberek, lám, annyira élveznek, untat, nem érdekel, nem tudom átélni, amit a többség ott, azon a zsúfolt lábmosóparton úgy imád. Volt egy túlélő stratégiám, mégpedig az, hogy tökéletesre fejlesztettem egyfajta mimikrit, élethűen eljátszottam, hogy mennyire tetszik a buli, legfőképp, mert azt éreztem, az embereket annyira megbántja, ha nem élvezed, amit imádnak, és nekem eszemben sem volt senkit sem bántani. Mert én épphogy nem ellenük nem fedeztem fel a dolgok többségében semmi jót, hanem egyfelől ilyen a természetem, másfelől meg találtam ezeknél a dolgoknál sokkal jobbakat a magam számára. Aztán elfáradtam ebben a színlelésben, és ma már egyre kevésbé akarok a világ kedvére tenni. És ezt azért nem jó megélni, mert ez a világ túl sok alternatívát nem kínál a magamfajtának, ugyanis amiről úgy tűnik, másik irány, arról is hamar kiderül, tényleg csak a buta, a tömegtudatot éltető lázadozás, vagy a hülyeség további terjedése csupán, valódi árnyékot, nyugalmat, igazi alternatívát nem ad. És kifejezetten pimasz dolognak tartom, hogy ülsz az étteremben, kikéred szerényen a tavaszi salátád, ehelyett kihoznak egy zsíros malaclábat, csak mert a többség azt eszi, és ezért itt ez a főfogás, elveszik az evőeszközödet, mert most a mancsolás a trendi, habot fújnak a pofádba, hiszen most a habpartis vacsi a menő, még jól ki is röhögnek, mindenféle jelzőkkel lesajnálnak, mert nem ízlik a szappanhabos körömpörkölt, és ha te prüszkölve, undorodva, csendben, de azért nyilván láthatóan felállsz az asztaltól, azonnal sznob leszel, egy egopuffer, alacsony önértékelésű, konyhaezós hipszter, valaki, aki olyan nagyon különleges akar lenni, hogy nemet mond erre a csúcs, habpartis, mancsolós malacláb showra. 


Mégis, Hanula úr, akkor ön mit javasol, mit kéne tenni azoknak, akiknek nem tetszik a buli és az irány, ahová ez a vonat robog, hozzáteszem, elég régóta? Akik nem fogadják el, hogy ez a világ, ahogy a cikkében ön is megfogalmazta, csak egyetlen egy követendő, járható utat jelöl ki számukra? Mindezt némán tűrni? Kussolnunk kéne? No de miért? Miért olyan nagy bűn, ha valaki hangot ad ebben a fene nagy szólásszabadságban a véleményének, ahogy azt, lám, ön is teszi? Soha életemben nem néztem le senkit amiatt, hogy más, mint én, de ezt a megállapítást, mármint hogy márpedig nagyon nem vagyunk egyformák, teljes meggyőződéssel ki tudom mondani. Azért az már a világ legnagyobb abszurditása lenne, ha az elefánt, aki nem víziló, vízilónak kéne tettesse magát csak azért, hogy a vízilovak ne mondhassák rá, ő csak azért elefánt, mert tulajdonképpen egy olyan víziló, aki azzal, hogy elefántnak mutatja magát akar a vízilócsordától elszakadva nagyobb önbecsülésre szert tenni vízilóként, elhitetvén magával, hogy ő egy elefánt. Agyrém. No de mi legyen akkor az igazi elefántokkal? Mi a helyes cselekvés, véleményalkotási mód, ha valaki valóban, őszintén, belső meggyőződésből dönt úgy, nem akar a Pokemon Go-val játszani, mi több, azt gondolja teljesen szuverén alapon róla, hiába a több milliárd felhasználó, hogy ez egy nevetséges hülyeség? Kijelenteni, hogy ha felnőtt embereket már csak azzal lehet rávenni, hogy felemeljék a seggüket a Facebook elől, hogy a hozzájuk nőtt mobiljukon, a szomszéd kertjében a kerítésen átmászva virtuális kerti törpékre vadásszanak, az egész egyszerűen olyan szánalmas, amire nincsen emberi szó? Jól vettem ki a szavait, hogy azt gondolja, aki így gondolkodik, szégyellje magát, bújjon el egy sötét sarokban, húzza magára a takarót, és lehetőleg fogja be a száját?

Azoknak az „ébredő”, alternatív utakat bejáró társaimnak a nevében fogalmazom mindezt meg, akiket a cikkében pocskondiáz. Én igenis ismerek pár olyan, igazán fantasztikus embert, aki baromi vacakul érzi magát, mert nem jön be neki a Pokemon habparti Justin Bieberrel ebben a hdr valóságshowban. És tudja miért, tisztelt újságíró úr? Mert önök, a fősodorban sodródó véleményalkotók nem tűrik el, ha valaki kiválik ebből a masszából. Legyen az a homeopátia alkalmazása, vagy elgondolkodás a holdra szállás valóságosságáról, netán egy alternatív életmód felvállalása, a hangadó siserehad azonnal ráveti magát, szabályszerű középkori, verbális boszorkányüldözést folytat a középszer védelmében, miközben kitűzi zászlajára a nagy másság emblematikus torzóit: minél hendikepesebb vagy manapság, annál jobb. De ha te úgy vagy más, hogy nem vagy semmilyen, mert egy tetovált világban épphogy nincs tetkód, akkor te leszel a szar középszer, aki, ím, most bizonyította be, hogy nem is különbözik a többitől, mint mi, akiknek mind tetoválásunk van, mert mi magas önértékeléssel rendelkezünk, hiszen vállaljuk, hogy átlagosak vagyunk, nem úgy, mint azok, akik épp azzal bizonyítják, mennyire átlagosak, hogy velünk ellentétben nem mernek tök átlagosak lenni. Követhetetlen, abszurd, önmosdató, és hogy visszakanyarodjak az írásom elejére, unintelligens logika, mert nem lát tovább a saját orránál.


A cikk szerzője pszichológiai kísérleteket és tetszetős idegen szavakat hoz fel mondandója alátámasztására, de ez is olyan erőtlen. Én is idesorjázhatnám a selfvezérlők és a diszkrepancia fogalmát, valamint előránthatnám a cilinderemből a tömegtudattal és az irányítással kapcsolatban a Milgram és az Asch-kísérleteket. Nem teszem, inkább csak annyit mondok halkan, a géprombolóknak és a popzenén jajgató ősnagyiknak igenis volt némi igazuk. Ma már halványan, de tán látható annak, aki elnéz a messzi távolba. Elképesztő korlátoltságra vall, ha valaki egy folyamatot nem képes egyben látni, hanem annak részszakaszai alapján von le általános érvényű tanulságokat. Fogalmunk sincs, hová vezet mindaz, ami az ipari forradalommal elindult, és ezt a mostani mobil kanyart vette, hisz még korántsem látjuk az egész folyamatot egyben. Micsoda oktondi gőg vetés közben kezünket dörzsölve gúnyolódni azokon, akik az eget kémlelve anno ítéletidőt jósoltak! Még nem jött el az aratás ideje, Hanula úr, tudja, mint a primitív társasjátékban, majd ha már a csapat összes kis figurája a helyén van a célban elsőként, akkor lehet ilyen rosszmájúan lesajnálni, lenézni a több tiszteletet érdemlő játékostársait. A pokémonos csapata egyáltalán nincs jó helyzetben, még ha olyan széles vigyor terül el a képükön néha, akkor sem, föntről ez jól látható, akár személyesen is megtekintheti, ha kicsit fölé emelkedik a játékmezőnek. És továbbra sem az internettel, a mobiltelefonnal és a gps-szel van a baj, hisz ez a jövő sztrádája. Épp azokkal van a baj, akik ezeket a fantasztikus vívmányokat képtelenek a maguk épülésére megfelelően, okosan használni.

Játsszon szabadon a játékaival, vegye be az aszpirint a homeopátia helyett, higgyen a tudomány mindenhatóságában, és bízza bátran rá magát, de közben hagyja meg a jogot másoknak arra, hogy ugyanúgy utálják és kinevessék Pikacsut, ahogy ön meg őket. Amint a cikkében is rámutatott, ez a gúny és lenézés biztos jót tesz az önbecsülésének, és növeli az adrenalin szintjét. Ja és dobjon szorgalmasan a kockával, lépegessen szaporán a kis bábujával ezen a tarkabarka, színes játékmezőn, csak vigyázzon, messze még a cél, megtörténhet, hogy jön egy csúf, villámfarkú Pikacsu, és szégyenszemre leüti a kicsiny, büszkén a cél felé lépegető műanyagbábukat.

(Komolyra fordítva a szót, szerintem elférünk békében a különböző véleményeinkkel ezen a táblán, épp az benne a jó, hogy nem gondoljuk ugyanazt, hisz ettől izgi és tanulságos ez a hatalmas Pokémon Parti itt a Föld nevű játékprogramban, csak nem szabad túl komolyan venni, mert azt árt az egészségnek. Ez csak játék, egy ügyes, gps alapú, kiterjesztett valóságmóka, cuki kis animefigurákkal, mint amilyen pl. én is vagyok ezen a képernyőn.)

„Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.”

(József Attila: Eszmélet)