2016. augusztus 26., péntek

Lostparabox



Amikor sok-sok évvel ezelőtt megnéztem a Kapcsolat című filmet egy akkori barátom unszolására, talán halványan, de megértettem valamit. Aztán telt-múlt az idő, és egyre jobban kiviláglott előttem: vannak az életben dolgok, amik jellegüknél fogva nem megoszthatók. Élmények, konkrét életesemények, olyan történések, amik miután nem tartoznak a kollektív tapasztalati kör nagy átlagába, a perifériára szorulnak mindaddig, amíg az a bizonyos 100. majom nem emeli be aztán az „objektív” valósághalmazba. De ehhez szükséges, hogy az a majom, amelyik rájött, hogy az édesburgonyát megmosva megszabadulhat a rátapadt kosztól, meg is tegye ezt, s ne szégyenkezzen emiatt a társai előtt. Mert elsőre nyilvánvaló, hogy hülyének nézik, kiröhögik, gúnyt űznek látszólag értelmetlen viselkedéséből, vagy valóban értelmetlenné silányítják azzal, hogy csupán a mozdulatot ellesve, faágakat, köveket és kakadarabokat hordanak megmosni a folyóhoz. Remélem, érthető az antropomorf párhuzam.


Jó három éve írtam egy regényt közösen a barátommal. Tulajdonképpen csak úgy, a magam szórakoztatására vágtam bele egy könyv megírásába, jött egy ötlet, és nekiültem kidolgozni. Keservesen ment a munka, mert bár a történet ott volt a fejemben, valahogy nem jöttek kezemre a szavak, nem tudtam életet lehelni a sztoriba. Már-már ott is hagytam jó szokásomhoz híven az egészet, mondván, ami nem megy, azt ne erőltessük, ám akkor jött a barátom, és csak annyit mondott, ugye tudod, hogy ezt nem így kell. Tudom, persze, no de akkor hogy. És akkor megmutatta. Átvezetett e kis könyv megírása során abba a világba, ahol tényleg nincsenek korlátok. Olyan érzés volt, mintha bekerültem volna egy épületbe, aminek minden terméből újabb termekbe lépek, kiszámíthatatlanul kanyargó folyosókon és szobákon át, mozgó falak és folyton átrendeződő bútorok között. Bevallom, eleinte nem élveztem a dolgot. Rendszerető, néha már fájdalmasan földhözragadt és mindenben a rációt kereső agyam visítva tiltakozott, de én fegyelmezett voltam, s csálézva ugyan, mégis végigjártam barátom kezét fogva az általa feltárt világ egy kis szegletét. Felemás eredményt szült számomra ez a kaland, kicsit olyan lett, mint a súlyos balesetből felgyógyult páciens első sétája járókerettel: már jár, már nem ül a tolókocsiban, saját lábán megy el a boltba, de még csak kell az a fránya keret, ami kissé darabossá teszi a mozgását, és nehézkessé a teli szatyor hazavitelét. De mégis, megcsinálta. Saját lábán, egyedül elment a boltba, oly sok fekvés után, és még a vacsora is meglehetősen ízletesre sikeredett.


Ezután eltelt egy kis idő, és akkor történt valami érdekes: a könyv lépten-nyomon visszakacsintott egyes életeseményekben rám. Nem tulajdonítottam a dolognak túlzott jelentőséget, tudom, milyen az emberi agy, azt veszi észre, amire a gazdája tudatosan, vagy épp tudat alatt az érdeklődésével ráállítja. De mégis, az egybeesések néha olyan mellbevágóak voltak, hogy kénytelen voltam elgondolkodni rajta, ez talán mégsem lehet puszta véletlen. Aztán egy napon, a könyv megírása után jó három évvel, leültem a családdal egyik este megnézni egy nagyon leértékelt, kifejezetten gagyinak titulált filmet. Valamilyen youtube-os videóban tettek rá utalást, és a rémes kritika ellenére felkeltette az érdeklődésünket. No és akkor már igazán ledöbbentem, amikor a kis könyvecskénk egyik jelenete szó szerint megjelent a filmben. Basszus, micsoda egybeesés, dühöngtem, soha senki nem fogja lemosni rólam, hogy innen lopkodtam, még ha a könyvet a film készítése előtt egy évvel írtuk, akkor is, gondoltam bosszúsan, és valóban úgy éreztem, valaki gonosz tréfát űz velem. Mindegy, nem számít, már elég régóta nem érdekel, ki mit gondol, de mégis a méreg napokig velem maradt, kicsit viccesen úgy éreztem, ez a film lopott a mi könyvünkből, jóllehet senki nem is tud jóformán róla.


Most tavasszal újabb ötletem támadt, és most már tudatosan, barátom közreműködésére számítva úgy éreztem, kész vagyok egy újabb kalandra. Miután a közös szándék megvolt, elhatároztam, ezúttal eldobom a járókeretet, és nekiindulok, megyek szabadon, amerre ő vezet. Anélkül, hogy különösebb kulisszatitkokat elárulnék az alkotófolyamatunk módjáról, a dolog nagyjából úgy zajlott, mintha a fejemre szereltek volna egy kamerát, és nekem végig kellett volna járnom egy megadott útvonalat GPS irányítással, rögzítve mindazt, amit látok, átélek. Az utat nem én szabtam meg, ám én voltam mégis, aki végigjártam, és a fejemen lévő készülékkel archiváltam. Az én tapasztalataim összegződtek egy olyan kirándulás során, mely engem is ismeretlen tájakra vezetett. Hatalmas kaland volt, nem vitás. És ahogy bontakozott ki előttem a táj, úgy éreztem egyre nagyobb zavart. Miután elhatároztam, eldobom a járókeretet, és most nem hagyom a buksimnak, hogy okoskodva mindenbe belepofázzon, kicsúszott a logika vaskorlátja a kezem alól, és egy-egy epizód megírását követően azt éreztem, ez valami rém zavaros őrület, és nem fog kifutni sehova. Miután végigjártam barátommal a túrát, s befejeztük a kis könyvet, különös érzés kerített hatalmába, valahogy mintha megint a könyv kilépett volna saját keretei közül, és előre-hátra, kifelé és befelé – a történetéhez méltó módon – ajtót nyitna előttem. És most jön az, amire utaltam a Kapcsolat filmmel.


Jó öt éve a tesóm megajándékozott a Lost c. sorozat első szériájával DVD-n, mondván, ez nekünk biztos tetszeni fog, nézzük csak meg. Bevallom, nem vagyok valami nagy sorozat-fun, a Jóbarátokat faltuk fel egy hosszabbra nyúlt téli időszakban, azon nagyon jót szórakoztam, de se előtte, se utána nem néztem sorozatokat, én ugyanis jobb szeretem a filmeket. Szóval a DVD bekerült a fiókba, s ott pihent egészen idén júniusig. Történt ugyanis, hogy tavaly év végén egy kis second hand butikban dolgozgattam, és megpillantottam az adományok közt a teljes sorozatot. Akkor nem is nagyon gondoltam végig a dolgot, de mégis lecsaptam rá, gondoltam, karácsonyi ajándéknak és nyelvgyakorlásnak ideális lesz. Karácsonykor át is adtam, aztán a DVD sorozat valahogy fél évig a díszzacskóban maradt, nem éreztünk ingerenciát nekilátni. Jött a nyár, épp befejeztem a fent említett könyvet, meg a sulit, s felvetettem itthon, ne nézzünk-e bele a Lost-ba? Az első évadot megnézzük a magyar feliratos DVD-n, a többit meg ugye már azon, amit itt vettem. Legyen. No és valahogy ekkor nyíltak ki a kapuk előttem, mögöttem és valahol bennem. Mint a Végtelen történetben, amikor a könyv, amit olvasol, a neveden szólít. Erről nem is akarok több szót ejteni, mert ha én mesélném el mindezt magamnak, még akkor is nehezen hinném el, s Dr. Ellie Arroway példája megmutatta, nem is érdemes belevágni. Elég csak láthatóan megélni, mint ahogy a 42. majom odament a folyóhoz és megmosta a burgonyát. Persze az agyam mindent megmagyaráz, és meghallgatom őt is, hisz hasznos nézőpont, ennek ellenére valahogy mégis azt érzem, igencsak fontos dolog történt, és talán nemcsak velem, már ami az ajtónyitást illeti. Remélem, akit érint, érti a soraimat.


Millió utalás volt már arra, hogy ez egy kollektív folyamat. Ebben erősített meg ez a könyves-Lostos-időlapszusos élmény. Bevárjuk egymást. Körbe állunk, megfogjuk egymás kezét, és ennyi. Már át is fordultunk. Meg sem éljük jóformán, a megélések olyan egyéni, személyes, már-már intim jelenségekben öltenek majd testet, amik miután nem tartoznak a kollektív tapasztalati kör átlagába, a perifériára szorulnak mindaddig, amíg az a bizonyos 100. majom nem emeli be aztán az „objektív” valósághalmazba azzal, hogy ő is átéli. És akkor természetessé válik, mindennapossá, egy új, másik élet alapjává. Kicsit utánanéztem ma reggel a sorozatnak, mit írnak róla a nézők. És szinte azonnal a következő hozzászólásba futottam a sorozatjunkie oldalán (link).

„A Lost befejezése kábé olyan, mint ha egy álló hétig tekergetnéd a Rubik-kockát, aztán odajönne hozzád az Ernő és közölné, hogy ezt bizony nem is lehet kirakni, de az út volt benne a lényeg.
Sztem itt mindenki laposra verné az öreget a kockával.”

Az említett könyvünkhöz ezelőtt három hónappal az alábbi mottót választottam épp Rubik Ernőtől:

„...Nehéz volt kirakni a kockát. A kereskedők azt gondolták, egy rejtvényjáték legyen olyan, amit a vásárló megvesz, és meg tudja oldani – viszont ha a kockát a vevő odaadta az eladónak, hogy segítsen, legtöbbször az eladó is csak sajnálkozni tudott, megoldani ő sem tudta a feladványt. A kocka első éveiben elég sok időt töltöttem játékvásárokon, hogy megmutassam, ki lehet rakni a kockát. Tipikusan olyan játék, amit nem elég egy polcra tenni, hogy eladja magát. A vásárló kezébe kell adni. Viszont ha már a kezébe adtam, nem kell használati utasítás. Az illető megpróbálja kirakni, nem megy, leteszi. Aztán nem hagyja nyugodni, megpróbálja megint, és egy óra múlva is azt látom, hogy még mindig a kockával szöszöl. Olyan, mint egy csapda. 

A megoldási könyvek rendkívül keresettek voltak egy időben. Nekem az volt a meggyőződésem akkor is, és most is, nem szabad elvenni senkitől a lehetőséget, hogy maga jöjjön rá a megoldásra. Az emberek többsége olyan, hogy ha már ott van a megoldás, használja is. Már sokakban nincs meg az a kitartás és elszántság, ami a kocka kirakásához kell.”

Hm, érdekes, nem? Aki kívülről, a világtól várja a válaszokat, hamarosan nagyon mérges, összezavarodott és csalódott lesz. A kocka ugyanis nem fogja megmutatni, hogy kell kirakni, a kocka egyet mutat meg: egy időben van benne ott a kirakott, letisztult egész, és a széttekert, zűrös összevisszaság. A tér segít ebben, ez nyilvánvaló, a kocka önmagába zárva hordozza a két állapotot egyidejűleg. És épp ezért igenis kirakható. A kirakott, kész kocka képével a fejünkben tekergetjük ugyanis az összevisszát. És egy napon kirakjuk. Együtt. Mi, akik valóban forgatjuk, és nem csak arra várunk, más kirakja nekünk, megmossa helyettünk az édesburgonyánkat. Nem, ezt most már meglépjük mi magunk, egyszerűen továbblépünk egy másik szintre. Szinte észre sem fogjuk venni, hogy történt valami, de lassan mégis minden megváltozik. Most már biztos vagyok benne, mert az előszelét a saját bőrömön közvetlenül megtapasztaltam. Ahogy ez a mi könyvünkben, és ahogy a Lostban is elhangzik, s amit egyre többen fogunk valóban megérteni és megélni.

„Ha megérted, hogy nincs halál, hisz valójában az élet az, ami önmagában nem létezik, elmúlik a félelem.”

„Találkozunk egy másik életben, testvér!”