2016. november 13., vasárnap

Hologramot a királynak!

And you may find yourself
in another part of the world,
behind the wheel of
a large automobile.
And you may find yourself
in a beautiful house
with a beautiful wife.
And you may ask yourself,
where is that large automobile?
This is not my beautiful house,
this is not my beautiful wife!
(Talking Heads)


„Amikor ráébredsz, hogy már nem érzed magad otthon. Majd azon találod magad, hogy a nagy kocsidat bámulod. Aztán ráébredsz, hogy nincs gyönyörű házad. Nincs gyönyörű feleséged. És azt kérdezed magadtól: hát, hogy jutottam idáig? Ugyanúgy, ahogy mindig, ugyanúgy, ahogy mindig.”


Ahol véget ér a komfortzóna, ott kezdődik az élet. Amikor megérted és megtapasztalod, hogy a „mert te megérdemled” szemforgató, fogyasztói társadalom egy nagy blöff csupán, kiábrándulttá válsz. Aztán továbbmész, és megnézed, mi van ez alatt, aztán az alatt, s csak ásol a homokban végeérhetetlenül. Amikor kiábrándulsz lassan mindenből, amiben eddig hittél, a sivatag közepén találod magad. Egy idegen világban, ahol az óra is máshogy jár. Ahol semmi nem érvényes úgy, ahogy eddig megszoktad. Aztán megjelenik egy sofőr, kísérő, hős, és elvisz oda, ahol meglátod ott, a sivatag végtelen homoktengerén lebegő illúziót. Ahol megállt az élet, és ahol nincs más dolgod, mint várni a királyt, aki mindig jön, de sosem érkezik meg. Ahol egy ideig csak a kinti világtól elzárt sátorban jut neked hely, hogy készülj a nagy bemutatódra. Minden este kiszórod a homokot a cipődből. Idegen vagy. A hátadon van egy púp, ami egyre jobban nyomaszt. A régi mechanizmusok nem működnek, a megszokott módon nem tudod már elkábítani magad. Kívül kerültél valamin. És innen az egész teljesen máshogy fest. Leplezetlenül megmutatja mindazt, amit a másik, amibe valaha elmerültél, olyan szemérmesen eltakart. Ellenállsz ennek az új világnak, kérnéd vissza a régit, azt, ahol mindig mások valósították meg az álmaidat. 


Dühös vagy és magányos. Fölösleges és marginális. Minden szék leszakad alattad, már nem tart meg semmi. Úgy tűnik azonban, jön a segítség, a régi incselkedve a karját nyújtja feléd, ismerős hangon szól hozzád. Újra elfog a régi kábulat, de hisz megoldod te ezt egyedül, akár egy konyhakéssel. De csak megsebzed magad. Ám hűséges kísérőd elvisz oda, ahol valós segítséget kaphatsz, és ahol megtudod, beleragadtál a hülye jó egészségedbe, nem te vagy beteg, nem bújhatsz el e mögé a paraván mögé. Fel kell vállalnod magadat. De a régi sem hagyja ám annyiban, buliba hív, s te még egyszer utoljára ránézel erre az egészre egyben – aztán nemet mondasz. Azonban a kudarcaid elhatalmasodhatnak rajtad, meg kell végleg szabadulnod tőlük. Oké, elengeded az ellenállást, hagyod magad áramolni, miközben egyre inkább önmagadra ébredsz és tartásod lesz. Végre kimondod, amire vágysz, és meg is kapod. Olyanná válsz, mint valami varázsló. Álcázod magad és tisztelettel alkalmazkodsz, de már nem folysz bele. Nem a te dolgod meghúzni a ravaszt. Te puszta szemlélő maradsz, miközben a dolgok megállíthatatlanul haladnak előre. A hologram csak illúzió, nincs vele több dolgod, viszik a showt mások tovább. És akkor végre megszabadulsz. A púppal együtt valami más is távozik, s az, akit egy lehelet vékony szál választott el tőled, egy másik világ lakója, egy napon eljön érted. És megmutatja, mi van a mélyben, a forró sivatag alatt, ahová lemerülsz búvárként hűsölni és látni valami igazat, hogy aztán visszatérj még egy kicsit dolgozni, segíteni. Akinek tetszett Tom Tykwertől a Lola rennt, A Hologram For The King is tetszeni fog.


Azon merengtem e film kapcsán, hogy milyen különös, fordított világban élünk. Amikor kisgyerek voltam, a közös nyaralásokkor, nagyobb ünnepekkor elővettük a ruszki fényképezőgépünket, elkattintottuk azt a 24 vagy 36 kockát, aztán pár hét múlva előhívattuk a fotósnál, és izgatottan vártuk: na, milyenek lettek vajon a képek. Majd itthon nevetgélve albumokba rendeztük őket, vicces emlékeztető mondatokat biggyesztettünk alájuk, és beraktuk a nagy, fotós dobozba, amit néha elővettünk, köré kuporodtunk, és ami benne lapult, végignézegettük. Amikor kisgyerek voltam, apukámnak volt egy kisebb bakelitgyűjteménye, és vasárnaponként elővett egy lemezt, felrakta a lemezjátszóra, meghallgatta azt az egyet, néha még vezényelt is hozzá egy kis nádpálcával. A zenének különös íze volt akkoriban. Az a pár papírkép meg mint valami nagy gong vagy épp kis csengettyű jelezte változó életünk állomásait, szakaszait. Ma valahogy pont fordítva van. Minden pillanatot lefényképezünk. Mindig, mindenhol szól a zenezaj: autóban, boltban, iskolában, otthon. Ma talán épp azok az értékes pillanatok, amiket nem fényképezünk le, ahol ez valamiért eszünkbe sem jut. Mint a filmbéli történetben a levetett ruhákból közösen varrt hálózsákban töltött spontán éjszaka. Ott tudunk meghallani valami nagyon fontosat, ahol épp nem szól a zene, ahol csend van. Meglátni a lényeget ott, ahová nem ér el a szelfibot. Ebben az agyondokumentált, zajos, zűrös, kirakatvilágban vannak néha ilyen fényképmentes, csendes, igaz pillanatok. Akinek van szeme és füle, rájuk találhat, le-lemerülve a sivatag alá értük a tengerbe, és kialakíthatja belőle a maga fotó és lemezgyűjteményét – hisz, ahogy a film elején idézett Talking Heads szám folytatódik: a kövek és a sziklák alatt ott áramlik csendesen a kék víz. Néha csak egyszerűen hagynunk kéne magunkat elmerülni benne. 

„Letting the days go by, let the water hold me down
Letting the days go by/water flowing underground
Into the blue again/in the silent water
Under the rocks and stones/there is water underground.”