2016. november 9., szerda

Upside-Down world




A legsűrűbb káoszra mindig akkor lehet rábukkanni, ha valaki a rend után kutat.
(Terry Pratchett)

Nem kísértem figyelemmel az amerikai elnökválasztási cirkuszt, sőt, úgy egyáltalán nem foglalkozom semmilyen szinten, még hétköznapi szinten sem politikával. Én azt gondolom, a politika olyasmi dolog, mint a hőmérő, nem alakítja az időjárást, csak jelzi a fokokat, ezért néha rápillantok, milyen az idő. Nyilván sokan ezt balgaságnak gondolják, mondván: a felelős ember maga alakítja a sorsát, és ha máshogy nem tudja, hát ezen hatalmas markolók látszólagos mozgatása által, de szerintem a felelősen gondolkodó ember épp azért az, mert tudja, attól, hogy a hőmérőt behozom az ablakból a szobába, még nem csináltam meleget.


Nem értek a politikához, de az nyilvánvaló, valami gyökeresen elkezdett átalakulni. Én inkább úgy fogalmaznék, szétválni. A régi kapaszkodók már nem tartják meg az embert. Az újak meg nem is akarják magukról talán elhitetni, hogy azok. Meggyőződésem, hogy a világnak az egyik fele valahogy belemenetel a totális öntudatlanságba, amiben amúgy az a csel, hogy az öntudatlan annak sincs ám tudatában, hogy ő öntudatlan, ergo, épp az ellenkezőjét gondolja, de egy idő múlva már csak ismételgetni fogja önmagát, és a fals tudatát csak az a tegnap határozza meg, ami nem más, mint a holnapja. Azt hiszem, ezt nevezik beragadt, megkövült, megfagyott állapotnak, amikor a légy belerögzül a borostyánba – és így nyer örökéletet immár, nevezzük most úgy, fosszíliaként. És mi lesz a másik féllel? Egyrészt megőrzi tudatának fényérzékeny lemezén ennek az őskövületnek a képét, szerintem ez fontos lépés. Ahogy Saramago írta a Jézus Krisztus evangéliumában: „Nem fogadlak vissza, nem bocsátok meg neked, olyannak szeretlek, amilyen vagy, és ha lehet, egy kicsit rosszabbnak, mint mi, Miért, Mert ez a Jóság, ami én vagyok, nem létezne a nélkül a Rossz nélkül, ami te vagy, egy olyan Jó, amelynek nélküled kellene léteznie, annyira elképzelhetetlen, hogy még én sem tudom elképzelni, végül is ha te abbahagyod, abbahagyhatom én is, ahhoz, hogy én jó legyek, az kell, hogy te továbbra is Rossz legyél, ha az Ördög nem létezik, mint Ördög, Isten sem létezik, mint Isten, egyikük elmúlása a másik elmúlását jelentené.” Másrészt továbblép, de már nem folytatva a régit, azaz szintet vált, szintén Saramago szavaival, „hogy egy következő alkalommal kicserélik a szerepeket, hogy sem az álmodóban, sem az álmodottban ne szűnjön meg a test és a lélek kettősségének jótékony megtapasztalása.” A régihez természetesen az én értelmezésemben annak kaotikus lezárása, végjátéka is beletartozik.


A kisgyerek, aki valaha voltam, már sehol sincs ott a múltban, ám bennem, a mindenkori és megragadhatatlan most pillanatában borostyánba fagyott légyként emlékeztet arra, ki vagyok. Én most ezeken a brexites, trumpos hőmérőkön azt látom, valami elmúlt, pontosabban múlóban, de aki szereti egyben látni a pályát, már az első dominó eldöntésekor látja lefutni az egész sort, akármilyen hosszú és kacskaringós, akkor is. Persze mindig elakadhat egy-egy kis kocka, de az biztos: ez az építmény már rég nem az, aminek azok gondolták, akik szépen felállítgatták. A változás nem a felszínen, hanem a mélyben zajlik, maga az átfordulás már hosszú évekkel ezelőtt elkezdődött, csak nem vált láthatóvá. Mindig arra nézünk, és onnan várunk valamit, ahol az épphogy nincs. Lehet, mégiscsak megtörténik mindaz, aminek el nem jövetele pár éve oly sok embert kiábrándított és fásulttá tett? Csak nem akkor, nem úgy és nem ott, ahonnan a békaperspektíva okán vártuk? Azt látom most, a világméretű csata egy már rég meghaladott igazság, azaz egy mára nyilvánvalóvá vált hazugság, és egy új, épp most föld alól kibújó, lassan szárba szökő igazság közt zajlik. Az átrendeződés mindig káosszal jár, de én speciel sosem bánom, ha valami mozdul, szerintem addig van baj, amíg mozdulatlanság uralkodik egy rendszerben. Azért lett kiszámíthatatlan, mert megmozdult. Történelmi időket élhetünk meg, és nem azért, mert ez vagy az lett az elnök, vagy egyik őrs nem akar már a manók rajához tartozni, hanem mert ha középen meghajlítok egy lapot, bár minden pont a helyén maradt, mégis egy része teljesen máshová kerül. Én bizony szívesen megnézem azt az eddig nem látott, papírlap alatti, tótágas világot. Ott talán a dolgok nem olyanok, mint ahogy Terry Pratchett fogalmaz, amik megpróbálnak dolognak tűnni, ám sokkal inkább látszanak olyan dolgoknak, mint maguk a dolgok. Talán végre kicsiben meg fogjuk tapasztalni, milyenek a dolgok, amikor önmaguk.


Addig is egy másik kedvencem, Douglas Coupland szavaival élve: „muszáj kérdezni és kérdezni és kérdezni, és soha fel nem hagyni a kérdezéssel, amíg a világ abba nem hagyja a pörgést. Felnőttek leszünk, akik szétzúzzák a fáradt, kimerült rendszert. Mászni és rágni és ásni fogjuk az utunkat egy radikális új világ felé. Az elménket és a lelkünket kőből és műanyagból lenné és arannyá fogjuk változtatni; ebben hiszek. Így lesz, tudom. (...) A hátrelévő életetekben minden egyes nap minden egyes másodpercét azzal kell töltenetek, hogy a többiek tudomására hozzátok: muszáj próbára tenni és besulykolni és átvizsgálni és kikutatni a szavakat, amelyek elvisznek bennünket önmagunkon túlra! Kaparjatok! Tapogatózzatok! Ássatok! Higgyetek! Kérdezzetek!"


Illusztráció:  Jane Whiting Chrzanoska