2017. január 13., péntek

The Frame


El se hiszem, de jövő héten megint költözünk, rövidke életem alatt immár tizedszer. Az összes nehézsége ellenére azért nem bánom, minden új hely egy teljesen új korszakot jelent, a tér, a lakóhelyeim olyanok számomra, mint megannyi rovátka egy hatalmas életórán: mutatja, mennyi állomáson haladtam már át az öreg lokomotívval. No és ennek kapcsán elmélkedtem, nézelődtem, átgondoltam, mit is szeretnék, mit hordozzon ez az új életszakasz? Ez már valami érett, leülepített, mély alapokra helyezhető ezüstös korszak kell legyen, ami az egyszerűséget és a belülről fakadó, könnyed eleganciát hivatott hordozni számomra, fizikailag és lelkileg is. S ennek a gondolatnak a kapcsán belefutottam egy skandináv blogba, ahol egy végtelenül szimpatikus fiatal pár sok magyar értelmiségihez hasonlóan azt mondta, elég a nagyvárosi nyüzsgésből, a túlfogyasztásból, a taposómalomból, menjünk vidékre, és csináljuk meg a magunk életét szabadon. Fantasztikusak voltak, pár hónap leforgása alatt a kis vidéki, úgy is mondhatnánk, isten háta mögötti tanyából a két kezükkel, iszonyat sok munkával virágzó kerámiaműhelyt, kávézót meg bioboltot kreáltak.


Nagyon tetszett mindez, de aztán ma valahogy bevillant egy dolog: de hisz ez az egész, bármilyen szép is, és nemes célokat szolgál, mégis csak egy újabb réteg a vásznon. A szépen csomagolt ökologikus csemegék, a bioszörpök, az aranyárban mért mindenmentes sütik, a sok tetszetős kézműves csecsebecse – és a többi. Hirtelen lett benne számomra valami megmosolyogtatóan glamouros csalafintaság, aprócska hazugság, aminek talán ez a tündéri pár nincs is tudatában, mert nem is ők azok, akik a csalafinta glamourt elkövetik, hanem az oktondi vevőik, akiket ők csak kiszolgálnak. No és ekkor elgondolkodtam magammal vitatkozgatva, hogy jó-jó, nekem már megint bajom van valamivel, mint a mindig morgós Wilson bácsinak a filmben, de ha már így van, tudnom kéne egyrészt, hogy pontosan mi is, másrészt akkor milyen az, amikor az ember nem egy halványabb árnyalatú réteget ken a vászonra a harsány helyett, hanem levakarja azt? És a nagy önanalízisben a következőkre jutottam.


Igaz minden, ami önmaga. És nem akarja ezt megmutatni, csak van, és mint ilyen, látható, érzékelhető. Nem akarja mindenáron elhitetni veled, mint pl. az állítólagos asztronauták, hogy „igen, mi itt vagyunk, teljes súlytalanságban, és komoly erőfeszítéssel tesszük a fontos dolgunkat”. Mert ami valóban igaz, az tényleg, mint egy hegy, csak van: hatalmas, jelentőségteljes, de erről csak a léte tudósít mindenféle egyéb attrakció nélkül. Mint a Mount Everest, aki próbálta megmászni, talán jobban le tudná írni, mitől olyan fenséges és igaz. Talán mert nincs is tudatában annak, amit közvetít, természetes, s természetéből fakadóan az, ami. A gyönyörű kislány, aki huncutul kikukucskál a függöny mögül, elképzelni sem tudja, mennyire szép, ellentétben a szűrőkkel és sminkkel torzított Instagram sztártól, akinek lételeme a magamutogatás. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni még magamnak sem, csak érzem, miért sétálnak sokan bele ebbe a csapdába, mert nem azt nézik igaz-e vagy nem, hanem, hogy – most a példánál maradva – szép vagy csúnya. Ha szép jó, ha csúnya, rossz – gondolják. A biobolt jó. Az ökologikus jó. A magyarságtudatos jó. A pozitívgondolkodós jó. A jóga jó.  A hamburger meg rossz. A pláza rossz. A szabadkőműves háttéruralom rossz. A multikulti rossz – és sorolhatnám vég nélkül. 


De mostanában én már valahogy máshogy osztályozom a dolgokat, persze ettől függetlenül továbbra is utálom a plázákat. De. Jobb egy pláza, ami nyilvánvalóan pláza, mint a kézművestáskás, füstölős, angyalkártyás biokuckó, ami úgy tesz, mintha nem ugyanaz lenne a célja, mint a plázának. Hogy menj be és fogyassz. Ennyi a képlet. Jobb két dühös, akár igazságtalanul is ledorongoló sor, mint egy mézesmázos, kedvesnek tűnő levél, ami mögött tapinthatóan érzi az ember a rosszindulatot, számonkérést, irigységet, félelmet, dühöt. Mert a kettő ugyanaz, de az utóbbi még mázzal is le lett öntve, fúj. A pláza ugye attól „rossz”, számomra, hogy amit képvisel, már eleve hazug alapokon nyugszik, de még mindig jobb, mint ami ugyanezen alapokon nyugszik, de még ráken egy plusz pasztell réteget arra felületre, ahol a pláza véget ér. Vagy vegyük a nyugati demokráciákat. Én úgy látom innen a sűrűjéből, hogy van ebben azért egy adag turpisság, persze, vannak dolgok, amik látszólag könnyebben megoldhatóak nyugaton, mint keleten, vagy gördülékenyebbek, esetleg demokratikusabbak, ám amikor az ember megkapargatja ezt a csillogó, fényes felületet, kikandikál alóla, amit elfedni hivatott, magyarán, hogy a te személyes érdeked, jóléted, boldogságod ezt a demokratikus rendszert is totál hidegen hagyja, te csak eszköz vagy, mely által önmagát fenntartja. Vagy vegyük a híres nevezetes egyenlősdit. Ez már megint nem lebont egy réteget, hanem rárak: nem azt mondja, mi valóban mind egyenlők vagyunk, mert a létezésünk alapja megegyezik, egy tőről fakad és ezért eredendő jogunk a léthez azonos. Nem, ilyet nem mondanak, dehogy, sőt: a Földön, ahová te szabadon születtél, nem lehetsz ám akárhol, engedélyek, papírok, plecsnik és határozatok alapján döntik el, hol hajthatod álomra fejed. Te alapvetően nem ember vagy, hanem ilyen-olyan vallású, származású férfi vagy nő, és igenis ez sokszor felülírja az emberi mivoltodat. De takarjuk ezt le szépen egy migránsvonulással, vagy egy pár pride parádéval, aminek, mondom, a gyökerével nem vitatkozom. Számomra nincs férfi és nő, arab vagy norvég, ember van, emberi minőségek, viselkedési módok és jellemek. Csakhogy ennek a glamouros, modoros, „mert te megérdemled” és a „te véleményed is számít” világnak a hazug leplei alatt valami végtelen igazságtalanság, felborult egyensúly, beteg, rohadó, foszló világ lakozik. 


Férjem orvos, és mesélte, hogy a nagy, adjunk esélyt mindenkinek elmélet jegyében, egy az akut rendelésre betolt traumatizált beteget egy tolókocsis orvos próbált ellátni, de nem érte fel a hordágyat, egy kabaré volt az egész. Megalázó betegnek, és az ebbe a hülyeségbe belerángatott orvosnak egyaránt. És ezzel nem azt mondom, hogy aki tolószékben (modorosabban, glamourosabban megfogalmazva kerekesszékben) ül, az nem lehet orvos. Nem, én épp azt mondom, hogy a valódi tiszteletet azzal tudjuk kifejezni egymás iránt, ha nem hazudozunk egymás arcába. Nekem pl. elég kicsi kezem van. Valaha zongoráztam, de egy oktávot átfogni elég nagy küzdelem volt. Ma azt mondaná a nyugati zongoratanárnő, te is lehetsz zongoraművész, mert te megérdemled. De nem, én nem lehetek az, mert rohadt kicsi a kezem. És miután a sorsom, az adottságaim nem determinálnak erre, a legnagyobb hibát azzal követné el ellenem a társadalom, ha azt hazudná, de, lehetsz. Persze, lehetnék, ahogy láttam én varázslatosan játszani egy lányt konkrétan ujjak nélkül, mégis azt mondom, a legnagyobb ajándék, amit egy ember az életében megkaphat, ha nem zárják le a szemét. Ha megengedi neki a világ, hogy önmaga lehessen annak, aki. Én adottságaim alapján inkább hegedülni tudnék, zongorázni nem. És ebben semmi diszkriminatív nincs.


Ha eleve abból indulnánk ki, hogy ember, és nem csinálnánk húspiacot az életünkből, nem lenne ennyi LGBT személy. Nekem tök mindegy, férfi, vagy nő, meg sem látom, párt már választottam, és akkor itt számomra véget is ért ez a kérdés, vagy ha mégse így lenne, én akkor is lelkekhez vonzódom, nem testekhez. Nem vagyok se nőies, se férfias. Mit számít ez? Talán ha mindenki így gondolkodna, nem kéne egy réteg, ami látszólag igaz, csak az vele a baj, hogy egy oltári nagy hazugságot fed le, mondván: nem mindegy, fiú-e vagy lány. De, szerintem meg épp tök mindegy. És itt is sorolhatnám a példákat a végtelenségig. Az emberek csak hatalmas, hömpölygő, irányítható masszaként értelmezhetőek azok szemében, akik aztán modorosan, szemforgatva „közösségnek” nevezik a régen tömegként titulált minőséget. Közösségi média, közösségi közlekedés, közösségi kommunikáció. De ettől semmi nem változik, számukra te massza maradsz, ma jobban, mint valaha. És minél magasabb ez a cukros, krémes, hatalmasra emelt, aromás, ízfokozós hazugságtorta, annál csúnyább lesz az asztal, amikor majd leomlik. Mert le fog. A mert én megérdemlem társadalmak végóráikat élik. A környezettudatos mázba csomagolt bántó pazarlás egy napon belefullad a saját mocskába. Szemetelünk, mint az állat, az egyesével sztaniolba burkolt bonbonokkal, azzal a töméntelen, indokolatlanul kinyomtatott papírral, levéllel, a csinosan becsomagolt biocsemegékkel, aztán ájtatos fejjel szelektáljuk a hordónyi szemetet, amit az orrom előtt öntött a kukás ugyanabba a nyílásba.


Itt már neked csak elvető funkciód maradt, már nem az a kérdés, mit akarsz beengedni az életedbe, hanem hogy mit tudsz onnan kisöpörni. Ha csak egyszerűen minden jelző nélküli ember vagy, neked már nem jut parkolóhely, állás, lassan pár sem, te már nem vagy senki, ehhez minimum transzvesztitának vagy autistának kell lenned. Isten ments, hogy megbántsam ezeket az embereket, én azt gondolom, hogy épp ez az álszent szarakodás bántja meg őket, ez a társadalmi túllihegés azoknak árt a legjobban, akik nevében történik. Ha valaki fogyatékkal él, azt segítem, amíg és ahogy igényli, de azzal, hogy állandóan azt hangoztatom, te is olyan vagy, mint én, csak épp az ellenkezőjéről győzöm meg. Ha valóban olyan, mint én, egyáltalán erről miért kéne ennyit pofázni? Nyilván, ha valaki nem éri el a fogast, szó nélkül leemelem a kabátot, ahogy lehajolok magamnak is a kulcsért, ha leejtem. Ha már kell ez a flanc a dolog köré, nyilvánvaló, hazugsággal van dolgunk, mint a macsó szakács esetében, aki olyan mozdulatokkal szórja a sót, hogy az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú, a hatalmas füst alatt található-e egyáltalán valódi láng. Jobb a láng füst nélkül, mint fordítva, minden erőmmel azon dolgozom, hogy egy igaz, tartalmas, szép, nemes életet építsek magamnak, lehetőleg önmagamból, de hogy ezt meg akarnám-e már bárkinek is mutatni, hát kétlem. Kifelé maradok az örök morgós Wilson bácsi, a lángot meg magamban táplálom, ha kivilágít belőle valami, annak csak örülök, de ez csupán következmény lehet, s nem cél.


Nekem nagyon elegem van ebből az egész hazugságerdőből, ami körülvesz. Hogy már tényleg semmi sem az, aminek látszik. Hogy mindent beborít az a modoros glamour, ahogy Pelevin fogalmaz, modern diskurzus. Közben az emberek egyre bambábbak, hülyébbek, hagyják, hogy a csillogó pasztellréteg vezesse őket a teljes öntudatlanságba. Rángatják őket, mint a bábokat csak azért, mert el akarják hinni ezt a sok maszlagot, mert ők megérdemlik. Nyilván, ha levakarok egy réteget, és nem rákenek egy újat, egyrészt az fárasztóbb, másrészt meg ki tudja, mit találok alatta. Hát én mégis ezt választom, s talán ezzel az újabb költözéssel kis spaklit is kapok hozzá a kezembe. Végül is úgy vagyok vele, mindegy: hazugságot nem kérek, s még ha fáj is az igazság, vagy számomra kellemetlen, kényelmetlen és nem egy glamouros, "én megérdemlem" okosvilág akár lelki, akár fizikai értelemben, sebaj. Azt hiszem, én az életem második felében így tudok a legjobban kiállni magamért, ha nem kérek ebből a kollektív sminkből, amit a világ az orcámra kíván mázolni. Most, írás közben jöttem rá, hogy amúgy állandóan ugyanazt írom, de ez azért van, mert mindig ebbe botlom, mint a The Frame film főhőse, amikor nem tud kilépni a tévé képmezőjéből. Aztán elfárad, feladja, fogja a hegedűjét, és elkezd rajta játszani. Csodás film: nincs is más tennivalónk, fogni a hegedűnket, behunyni a szemünket, és eljátszani a magunk dallamát, s addig játszani-játszani, míg át nem repít minket a képernyőn túlra. Tök mindegy, ki mit gondol, tök mindegy, hülyeségnek tűnik-e, és tök mindegy, mi lesz az eredménye. A lényeg a dallam, az a sok kis magányos dallam, ami egy napon összeáll. S hogy mi lesz az emeletes, glamour krémes diskurzustorta sorsa? Azt majd megnézzük a tévében.