2017. április 11., kedd

Kaleidoszkóp reload


Kicsit továbbgondolva az előzőeket, óhatatlanul felmerül a kérdés: no de mi a különbség? Mi a különbség a között, hogy a beteg igazi, vagy sem? Mi a különbség, ha azt gondoljuk a világról, amit a ma élő emberek nagy hányada, hogy ez egy adott tulajdonságokkal rendelkező, önmagában létező és a mi érzékszerveinkkel felfogható, megismerhető valóság, illetve ha azt mondjuk, ilyen nincs, hiszen az objektív valóság tulajdonképpen, ha úgy vesszük, épphogy szubjektív, hiszen a szubjektumon átszűrődve válik értelmezhetővé egyetemben mindazokkal, akik úgy tűnik, ugyanúgy észlelik azt? Röviden feltéve a kérdést: van különbség képzelet és valóság közt, és számít-e ennek megválaszolása bármit a hétköznapok megélésében?

Az én megoldásom e két kérdésre röviden: nincs és igen, nagyon is.

 

Egy példával szemléltetném a dolgot, amit egyébként Adamus barátom hozott fel, de felhasználom, mert elég találó, és most nem jut eszembe épp jobb. Elmész külföldön egy halloween buliba, mert egy honfitársad meghívott. Odaérsz, ám csalódottan észleled, a haverod  nem jött el. Mindenféle korosztályból vannak, mind feketében, komoran álldogálnak kezükben italokkal, hosszú svédasztalról csemegézve. Nem ismersz senkit, nem beszéled a nyelvet, de úgy gondolod, ha már eljöttél, kihasználod az alkalmat, részt veszel a helyi buliban. Eszegetsz, iszogatsz, várod a zenét, a táncot, de az csak nem akar jönni, a társaság kisebb csoportokba verődve beszélget, néha páran felnevetnek, de jókedvről szó sincs. Fura neked ez az egész, úgyhogy inkább hazamész, és csalódottan írsz egy üzenetet a haverodnak, hogy a buli borzasztó volt, senki se részegedett le úgy istenigazából, nem volt zene sem, és a jelmezek is elég unalmasak voltak. Le is vonod a tanulságot, ez egy jó szar buli volt, ezek nem is tudnak mulatni, és már el is kezdesz általánosítani: ez nyilván egy ilyen ország. A barátod csak két nap múlva válaszol, elnézésedet kéri, hogy nem szólt, ő is az utolsó pillanatban tudta meg, ez nem is buli volt, hanem egy halotti tor. Ja, akkor mindjárt más, gondolod magadban. Szóval, mindegy, mit gondolunk valamiről? Egy dolog mibenlétét önmaga a dolog, vagy a mi hozzáfűzött értelmezésünk adja? És legfőképp: miért életbevágó erről gondolkodni?


Mert ezen múlik minden, azért. Azon, hogy mit gondolsz a buliról, mi ez. Mert az számodra csak és kizárólag az lesz, nem is lehet más, és ez márpedig húsba vágó létkérdés, nem igaz? Nyilván sosem fogod megtudni, hogy valóban mi ez, de minden törekvés, ami arra irányul, hogy megtudd, közelebb vezet az összejövetel valódi természetéhez. A ma élő emberek azt gondolják, a valóság egy valami, ami körbeveszi őket, s amit ők – más létezőkhöz hasonlóan – az érzékszerveik által érzékelnek, értelmeznek, megismernek, megtapasztalnak önmagában. Azt hiszik a világ olyan, amit az érzékszerveik közvetítenek: ízes, szagos, tapintható, hallható, látható valami. De ezzel az ember csak a saját érzékelését ismeri meg, s nem magát a világot, ezt talán könnyű belátni. Ami az érzékelési tartományunkon kívül esik az akkor már nincs is? Ez butaság. A világ attól még nem anyagi természetű, hogy az ember most csak ekképp tudja „körbetapogatni”, nemde?


A ma élő emberek valami olyasmit gondolnak, hogy van egy végtelen világegyetem, ami egy vég nélküli tér, és ebben (sic!) vannak égitestek, azokon különféle térrészek, azokon élőlények, és ezek között a dolgok között távolság, azaz ilyen-olyan tér feszül – vagy valami ilyesmi, bevallom, nekem kicsit nehezen áll össze ez a világkép, túlságosan fragmentált, nem koherens, ráadásul millió kérdőjellel tarkított. Én is ezt kaptam kész csomagként, de azóta eltelt 40 év, kiszedtem a sok dobozt a dobozból, nem volt bennük semmi, és ma már ez a világkép nekem semmit se mond arról, amit megtapasztalok. Mert mit tapasztalok ehelyett?

Hogy az észleletemen túl nincs semmi. Ami így elsőre talán nyilvánvalónak tűnik, de ha jól belegondolunk, azért nem az. Egyszer valaki írt nekem arról, hogy a Föld igenis gömbölyű, mert szerinte én ezt cáfolom (mellesleg nem teszek ilyet, csak azt mondom, a Föld bolygó csak egy képzet, egy hologram, de ez most nem számít), hisz vannak a mérések és a számítások, a beesési meg kiesési szögek, a hajók felbukkanásának módja, no meg a naplemente, és már az ókori Egyiptomban is ki tudták épp a görbület miatt számítani a kerületét, és a többi. Én ezzel egy percig sem vitatkozom, csak nem találom a rendszerben az archimédeszi pontot. Egy szobából akarom a szoba globális helyzetét meghatározni, és ehhez csak belső elemeket használok fel, mert azt hiszem, a szoba berendezése és mindaz, ami a szobából azokon az icipici kulcslyukakon keresztül látszik, induktív módon kiterjeszthető, kivetíthető, absztrakcióval kikövetkeztethető az általam nem látható térbe. Mintha egy vonalzóval akarnám megmérni a vonalzó hosszát egyéb, a vonalzót meghatározó térrészlet nélkül. Szóval nekem az a bajom a ma hivatalos világnézettel, hogy nem konzekvens. Amúgy ez egy elég általános emberi gondolkodásbeli hiba, hogy egy adott dolgot csak egy bizonyos ponttól egy másik pontig mér és tart érvényesnek, és nem viszi azt el a végletekig. Magyarán nem konzekvens, azaz azt mondja a példa kedvéért: végtelen. No de ez mit takar? Hogy bármelyik irányba fut a tér végtelenül a semmibe? Igen ám, de ha a teret így nézed, akkor nem állhatsz meg annál a gondolatnál, hogy „fut a semmibe”, mert ez a kijelentés újabb kérdéseket vet fel, amit, ha következetes és konzekvens akarsz lenni, meg is kell válaszolnod. Egy végtelen tér, ami minden irányban végtelen, nyilvánvalóan nem lehet semmiben, mert ha benne lenne valamiben, akkor ez azt jelentené, van térhatára, ahol érintkezik a térrel, amiben van, no de akkor már nem végtelen. Ám ha a tér nincs semmiben, akkor hol van? Létezhet-e bármi, ami nincs sehol, azaz van-e a térnek olyan értelmezési tartománya, ami azt mondja, a tér önmagában való, külső vonatkozási pont nélkül is meghatározható? 


Vagy netán azt mondja ez az elmélet, a térelemeket maguk az azt kizáró, zárt anyagi formák alkotják, amik a végtelen térben vannak? S ezeket az elemeket az egymáshoz vonatkoztatott viszonyrendszerük tartja a tér egy adott pontján – ugye nagyon leegyszerűsítve valami ilyesmiben hisznek az emberek? No de ez mit jelent a gyakorlatban? Hogy a dolgok voltaképpen nincsenek semmiben, mert a végtelen tér (és most nem a légkörről, meg ilyesmikről beszélek, hanem magáról a dolgok közti térrészről) önmagában, ezen objektumok nélkül nincs, hisz azok határozzák meg ezt az egymás közti távolságukkal. De ha ez nincs, akkor a dolgok a semmiben vannak? Ergo ha nincs meg az egymáshoz rendelt viszonyrendszer, mert – tegyük fel – egy objektumon kívül, legyen mondjuk ez a Hold, a világmindenségből (most csak teoretikusan) eltüntetek mindent, akkor a Hold értelmezhetetlenné válik, mert nincs semmiben? És újból jön az örök kérdés: létezhet-e bármi, amin kívül nincs semmi? Létezhet-e bármi csak önmagában minden más, őt hordozó közeg nélkül? Az én egyéni válaszom erre, hogy nem, aminek nincs határa, amit márpedig egy őt hordozó térelem szabhat csak meg, az nem létezik, nincs, meghatározhatatlan. Eleve a semmiben nem lenne a Holdnak saját kerete, hiszen ha nincs, amihez viszonyíthatom, nincs, amiben nézem, és nincs, aki nézi, akkor mi határozza meg a határát? Önmaga? No de mihez képest? Ami nem a Hold, ahhoz képest? Hoppá, de akkor ez már egy minőség, nem a semmi, hanem „minden, ami nem a Hold”. És akkor ez már valami, és ennek ki kell akkor bomlania tovább valahová, egy valós térbe, amit meg ez a „nem a Hold” takar ki a létével, a saját énhatáraival. Talán nem érthetően és biztos nem tudományosan fogalmazok, egy kvantumfizikus lehet, most kijavítana, mert én csak érzem, megélem a dolgot, nem a fejemmel ókumláltam ki, szóval csupán ilyen slendriánul tudom sajnos megfogalmazni, de talán el lehet kapni e másképp gondolkodás logikájának a fonalát így is, az általam nyújtott szanaszét száldarabbal is.


S akkor térjünk vissza az alapkérdésre: mi a különbség képzelet és valóság között? Szerintem annyi, hogy a valóságnak nem látjuk a széleit, míg a képzelet meg véget ér, ahol az őt megtartó valóság kezdődik, vagy inkább folytatódik. De lényegét tekintve azért nincs különbség, mert vallom, nincs egy olyan objektív valóság, ami meghatározott, állandó és ezáltal teljességében megismerhető. A képlet ehelyett valahogy úgy fest, hogy van a mindenkori szemlélő, akiben megjelenik a valóságként észlelt objektum, melynek végső foka a Minden. Azaz én a szolipszizmussal szemben kissé pragmatikusabban azt állítom, van valóság, nem mi hozzuk létre a figyelmünkkel, észleletünkkel, de a valóság csak akkor tud valósággá válni, ha megfigyelem. Azaz egy olyan egymást feltételező rendszerről van szó, ami egyben képes csak megjelenni, lenni. Mint az általam már többször, de nem elégszer idézett Pelevin dialógusban:

„– És miről szól ez a tanítás? – kérdeztem suttogva.
– A Szivárvány Áradatról – válaszolta szintén suttogva a Sárga Uraság.
Úgy sejtettem, hogy ugrat, de nem sértődtem meg.
– Szivárvány Áradat? – kérdeztem normális hangon. – Mi az?
– A csúcsmetamor végső célja.
– És ki az a csúcsmetamor?
– Az a metamor, akinek sikerül belépnie a Szivárvány Áradatba.
– És hogy lehet csúcsmetamorrá válni?
– Be kell lépni a Szivárvány Áradatba.
– De hát mi az?
A Sárga Uraság csodálkozva felvonta a szemöldökét és így szólt:
– Hisz most mondtam. A csúcsmetamor végső célja.
– És mit kell csinálnia a csúcsmetamornak, hogy belépjen a Szivárvány Áradatba?
– Csak egyvalamit kel csinálnia. Belépni.
– Ennyi?
A Sárga Uraság bólintott.
– Tehát az derül ki, hogy a csúcsmetamor az, aki belép a Szivárvány Áradatba, a Szivárvány Áradat pedig az, ahová belép a csúcsmetamor?
– Pontosan.
– De akkor úgy áll a dolog, hogy az elsőt a második határozza meg, a másodikat pedig az első. Mi értelme van ennek az egésznek?
– A legmélyebb értelme van.”


Én azt gondolom, nincs Föld bolygó, meg ég, meg csillagok, meg végtelen világegyetem, nincs Isten és angyalok, meg ördögök, gravitáció és terrorhelyzet önmagában: nem, semmi ilyesmi sincs, ahogy kanál sincs a Mátrixban. Ezek ugyanis nem egyebek, mint a mi mostani észlelésünk fragmentumai arról a valóságról, ami ennél jóval-jóval több, hiszen mindent magában foglal, még azt is, amiről fogalmunk sincs, de ami a legfontosabb, minket, az ezt a mindenséget észlelőket is. És kész is a Klein-kancsó, vagy Uroborosz, a saját farkát harapó kígyó. Ez annyira nyilvánvaló, ha csak az emberiség mindenkori tudásfejlődésére vetünk egy pillantást. Az ősember ugyanabban a mindenségben élt, mint a mai. Tök ugyanabban a valóságban. Számára ugyanúgy ott volt a lehetőség, hogy kvantumszámítógépet vagy iphone-t készítsen. Vagy mégsem? Hol volt a korlát, a gát: a világban, azaz a valóság volt akkor kevesebb, vagy az ő akkori tudása, tudatszintje? Azt mondjuk, a világ változik, de a világ egyáltalán nem változik, az mozdulatlan: mindenkor volt, van és lesz a Mindent magában foglalva, a legnagyobb és legkisebb egyben! Nem, a mi megfigyelőképességünk, percepciónk, észleletünk és ebből fakadó értelmezésünk, tudásunk változik csupán – és ezáltal változik meg a körülöttünk lévő valóság természete is. A mai okostelefon minden ma felhasznált eleme az ősembert körbevevő valóságban is jelen volt, ezen nincs mit vitatkozni, mert márpedig adott volt, hisz az ember csak abból tud valamit létrehozni, ami körülötte van, ami rendelkezésére áll, még ha gőgösen azt hiszi, létrehozhat a semmiből valamit, de ez nincs így. Ez csakis Isten privilégiuma. Minden egy időben itt van számunkra: a teleportáció ugyanúgy, mint a láthatatlan kvantumszámítógép. De a lépcsőfokokat nem tudja az ember egyelőre még megúszni, a linearitás fogságából ezidáig nem tudott kitörni: előbb kerék, aztán talicska, majd szekér, hintó és csak ezután jöhet az autó. És már létre is jött az egymást feltételező viszonyrendszer, hisz az autóval megváltozik az ember észlelési módja is, az értelmezési tartománya tágul, aminek köszönhetően a világot tágítja maga körül. Részletezi, azaz egyre közelebb jut valós természetéhez – amit mint mondtam, sosem tud teljességében megismerni, mert az a világ végét jelentené. És itt meg is jelent az idő fogalma, ami a tér érzékelésének módja, az állandóság és a változás egyidejű dinamikája, azaz a tapasztalás megélése. A tudat tágul, a világ, a tudat tükröződő csillámfelületén szintén tágul. A tudat egyre mélyebben lépked önmagába, a világ e tükröződő felületen szép lassan eléri majd az Egy-állapotát. Minden egyben van, szétválaszthatatlan, a legeslegnagyobb illúzió a dolgok különállósága időben és térben. 


A gőzt nem az ember találta fel, gőz mindig is volt, ahogy víz is és tűz is, de a gőzgépet, azaz a gőz természetének megfigyeléséből fakadó fejlesztést az ember tette a rendszerbe azoknak az elemeknek az egymáshoz rendelésével, amit szintén eleve maga körül talált, azaz a megfigyelés módja, részletezettsége és az abból fakadó absztrakció tudta létrehozni a gőzmozdonyt. Felfedez, feltalál: benne van a kifejezésben, hogy meglelni, előszedni valamit, ami eleve ott volt. A fejlődés sosem áll meg, minden kor azt hiszi, elérte a plafont, de egy végtelen matrjoska babában ilyen sosincs. (Apropó, matrjoska baba-elmélet: sosem szabad a végtelent lineárisan elképzelni, ez megint korlátolt gondolkodásra vall. A végtelen matrjoska baba az nem azt jelenti, hogy van egy baba sor, és az elején van egy legkisebb baba, a végén meg egy legnagyobb, mert a végtelen lényege épp abban áll, hogy nincs benne „leg”. A végtelen csak önmagába hajolhat, azaz azt jelenti, a legkisebb egyben a legnagyobb is. A végtelen tér nem a tér minden, ráadásul általunk ismert, irányába kiterjedő lap vagy doboz, nem. A végtelen tér az maga a kiterjedés nélküli pont, netán egy végtelen gömb, de ezt azért nehebb elképzelni. A végtelen tér attól végtelen, hogy önmagába hajlik, rétegzett, önmagában lévő, ezt nem tudom jobban elmondani, de talán érthető, hogy itt is ki kell lépni a hagyományos gondolkodás sémájából. De a kvantumfizika ezt ezerszer jobban érti, akit érdekel ez, ott utánanéz, én a fizikához nem értek, én csak megértettem valamit, és ezt próbálom átadni, hátha másnál is beüt a mindent megváltoztató aha-élmény.)


Tehát a Mindenség csak van. De igenis van, nem mi hozzuk létre, ez azért fontos kitétel. Azonban se nem ilyen, se nem olyan, csak van. Ám ahhoz, hogy legyen, kell egy észlelő, aki a vanságot milyenséggé alakítja. Igen ám, de az észlelő nem lehet azonos magával az észlelttel, ergo külön kell tőle választani. Ezt csak kivonással lehet megtenni, ez is nyilvánvaló. Ha a Mindenből kivonom az Észlelőt, aki a Mindent észleli, megteremtem a valóságot. Mert így a Minden megszűnik mindennek lenni, hisz az észlelő már nem ő maga, azaz a semmiből (hisz a minden, amin túl nincs az égvilágon semmi, az valójában maga a totális semmi, a végtelen vákuum) megteremtettem a valamit, ami minden, ami nem maga az észlelő. No ez az archimédeszi pont, ami egy végtelen mindenségben csak úgy jöhet létre, hogy a Minden magába néz. Tehát a külvilág, a valóság az tulajdonképpen csak egy önreflexió terméke, úgy is fogalmazhatnék, a bent válik kintté azáltal, hogy aki magába néz, kimondja a bűvszót: vagyok. A „levés” ugyanis teret követel, nincs levés valahol levés nélkül. A vagyok egy zárt struktúra, aminek határai után kezdődik a külvilág. Hiába van ez bent, mégis kint lesz belőle a vagyokság zártsága miatt. Erre talán a legjobb, bár korántsem tökéletes példa a kamera. A kamera felveszi a szobát, ami azáltal, hogy a kamera látószöge kisebb, mint maga a szoba, hiszen benne van, képes a szobát objektíven rögzíteni. A szoba erre önmagában nem képes, nem tudja a szoba egy benne forgolódó kamera, azaz benne lévő, kvázi külső nézőpont nélkül önmagát megmutatni. De ez a külső, könnyű belátni, végső soron belső, a szoba része! És még ha a nézőpont a szoba fölé száll is, és látszólag egyben mutatja be azt, akkor is egy térben lévő, a térnél kisebb látószög marad, hisz akkor ő már az épületben van, vagy a városban, ahonnan veszi a szobát, ahogy a szobából tudta venni az asztalt, mindez csak távlat kérdése. Ha a tudat úgy érzi, ő már a szoba nagyságának a látószögével bír, akkor ő tulajdonképpen már a lakást térképezi fel, emelkedő tudatállapotként, aminél továbbra is kisebb és strukturálatlanabb. 


Ebből az következik, hogy az involválódott észlelő mindig kisebb, kevesebb, kevésbé strukturált, mint amit észlel, ám az értelmező, absztraháló észlelő nagyobb, pontosabban magasabb nézőponttal rendelkezik, hiszen csak így képes egyben belátni a teret. S ez a három dolog egy: résztvevő, valóság, szemlélő. Mint a kurzor a képernyőn: magának a kis nyílnak kisebbnek kell lennie és részletezetlenebbnek, mint ahol, és amire mutat, ám aki irányítja, nem lehet abban a térben, ahol az van, amit irányít, és mindez egy rendszert képez, mint egy számítógépes játékban: a program, a figura és én, a játékos, egyek vagyunk a játék ideje alatt, te játékosként nem vagy a játéktérben, csak a figurád, tehát az semmiképpen nem lehet rajtad kívül, még ha más írta a programot, akkor sem, mert ez most te játékod, ergo, te magad vagy a játék. Te emberként a világnál kisebb, oktondibb és strukturálatlanabb vagy. Ez a kis nyíl a képernyőn. Ám te, aki magadban gondolkodsz, az észleleteket magadba gyűjtöd, csak kívül lehetsz azon a valóságon, amit észlelsz. Nem vagy a testedben, ezt észrevetted már? Gondolkodj el rajta, a test inkább olyan, mint a benyúló kesztyű az inkubátorban: nem vagy 100%-ig benne, ezt simán meg lehet élni. Ahol valójában észlelőként vagy, az a te végtelen tered, és mint ilyen, nem megfogható. Ebben van egy képzet, amit valóságnak élsz meg, és ebben van az egód, vagy kis emberkéd, nem tudom, milyen terminológia jó erre, akinek a gondolatait te, lám, már képzeletnek hívod, hisz már két réteggel lejjebb van, mint te. Ezt hívjuk önreflexiónak, ezt a rétegzett tudatot. Szerintem ez nem bonyolult, csak rá kell érezni a kvantumlogika ízére. A bent az kint. A legkisebb a legnagyobb. A minden a semmi, és a valóság az csak képzelet lehet, a mindenkori észlelő észleleteként, ami mindig csak és kizárólag töredékes, hiányos, azaz pontatlan lesz. Magyarán a végső valóságnak csak leképezése, elképzelése lesz csupán, amit valósággá számára az értelmezés alakít.


Te észleled a valóságot, mert látszólag benne vagy. De a valóság benned jelenhet csak meg, amit magadon kívülinek gondolsz, azt csak a te értelmezésed rakja ki azáltal, hogy magadat kivonva belőle objektivizálod azt. Mégis benned van, benned él, ahogy a dallam is, amit nem hallasz sehol, mégis magadban tudsz dúdolni. Akkor most hanghullám a dallam, vagy inkább egy idea? Azt könnyű belátni, ha megszűnnél észlelni, megszűnne számodra az észlelet is, és ezzel egy időben megszűnnének mindazon észlelők is, akiket szintén te észlelsz, a téged és a világot észlelő érzékelőkként. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők nincsenek. De vannak, ahogy a világ is van. Csak úgy, mint a Szivárvány Áradat és a csúcsmetamor Pelevinnél: létetek egymást feltételezi. Ha ők nem lennének, nem lennél képes magadat észlelni, „külvilág” híján beleomlasz a nagy semmibe. Igen ám, de ez igaz rájuk is, ha ők nem észlelik egymást, amibe nyilván te is beletartozol, ugyanúgy megszűnnének. Te látod Mariskát, Mariska lát téged. Mariska benned létezik, te meg Mariskában. Mariska nem létezhet nélküled, és fordítva, hiába gondolod azt, ők, a Mariskák sokan vannak, te meg csak egy, és ha te nem lennél, akkor ők még észlelnék egymást, csakhogy ők nem egymás mellett, hanem egymásban vannak! Csak belül képesek egymást megtapasztalni, nincs kint, ez illúzió, nincs linearitás, egymásmellettiség, ez csak amolyan optikai trükk. Most ezt képzeld el a térben, az örök példánk segítségével: a szobád a házban van, az a városban, az az országban, ami a földrészen, az a Földön, aztán a Naprendszerben – és így tovább. No de ha következetesen mész végig és nem állítod meg ezt a sort önkényesen, mondván, és így tovább, hanem végiggondolod a legvégéig a dolgot, mondd, hová jutsz a térben? Rá kell jönnöd e döbbenetes tér-idő utazás során, hogy végső soron a sor benned ér véget. A térhatár te magad vagy. És ezért vagy örök életű. És ezért nem kell félned semmitől, mert oda, ahonnan nézed a műsort, a valóság keze nem érhet el, ez törvény.

Folytatom majd még ezt az elmélkedést egy kis jövőutazós vízióval, amiben arról mesélek, mit lehet ezzel a nézőponttal kezdeni a mindennapi életben, pontosabban arról, én mit kezdek mindezzel nap mint nap.

(Illusztráció: Ben Heine)