2017. április 1., szombat

Kaleidoszkóp



Tegnap berepült a garázsba (ami nem is igazi garázs, hanem egy nagy, szárnyas ajtós, sokablakos régi pajta) egy gyönyörű kismadár. Zöld volt a begye, sárgás, hosszú a csőre, szép, kecses lábain ott ugrándozott az ablakpárkányon, nézve kifelé az erdő felé. Na, gondoltam, hát te jól eltévedtél, bár arra van az erdő, de a kijárat mégis itt van, a másik irányban, háttal az erdőnek, ahol most állok. No de a madárka amint észrevette a nagy, sötét árnyékomat az ellenfényben, riadtan röpködni kezdett, verte magát az ablaküveghez, nem értette, ha látja az erdőt, miért nem tud kijutni? A pajta ajtaja sötétben volt, ráadásul ott álltam én, az ablak azonban csalóka fényben fürdött. Miközben a hatalmas duplakapu mögötti fán ott csiviteltek a társai, mintha csak hívogatnák, ó, te balga, erre, ne arra! Nem mentem be hozzá, nem zargattam, hagytam, találjon ki maga. Bíztam abban, lesz egy pillanat, amikor megérzi a friss levegő szagát, és a látvány ellenére a jó irányba fordul. Délután, mikor megnéztem, mi a helyzet, már nem volt bent. Pontosan, ahogy reméltem.


***

Rájöttem, hogy a gondolataim nem e világban vannak, hanem azon kívül, azon túl. A cselekedeteim, a szavaim itt vannak belül, ebben a rajzfilmben, vagy minek nevezzem ezt a kis életet. De a gondolataim nem is tudnak bekerülni, csak ha lefordítom grafikára őket, azaz tetté, szavakká redukálom. Hoppá, gondoltam, ez mekkora felfedezés már! Sokszor olvastam a gondolat teremtő erejéről, néha butaságokat, néha meglepő dolgokat, de abba igazán sosem gondoltam bele, hogy mi a dolog nyitja. És más valamit megérteni, és más revelációként rádöbbenni és valóban megélni. No, nekem ez most valahogy sikerült. Szóval arra jöttem rá, a gondolataimat nem én hozom létre, hanem azok hoznak létre engem. Bennük létezem, ők formálnak, alakítanak a játékmezőn, és a forrásuk, eredetük számomra egyelőre ismeretlen. Olyasmi, mint egy narráció a filmben, amit maguk a szereplők sosem hallanak, csak a nézők, jóllehet a film lényegét jelenti, mi több közvetlen kapcsolatban áll a film forrásával: íróval-rendezővel, ők mesélnek általa. Kizárólag a gondolataim révén állok kapcsolatban e dimenzión túli világgal. A gondolataim a film története, a belső monológjaim a narráció. A filmen belül ezeknek nincs értelmük, egyik szereplő sem lát rá sem a történetre, sem a narrációra. A néző viszont csak ezt látja, számára meg a film belső világa fikció, azaz egy háttérismeret, hogy amit lát, egy elvileg koherens valóság része. A gondolataimat ez a világ nem ismeri, nem reagál rájuk, én vagyok az, aki azokat valahogy átengedve, inkább átforgatva magamon aztán valósággá emelem, pontosabban lealacsonyítom a rajzfilm síkjára. No de ha én a rendezőt berakom, belerajzolom a film cselekményébe, onnan ő tud valóban rendezni? A gondolataim teremtő ereje nem működik a filmből, a rendezőnek a filmen kívül kell ahhoz maradnia, hogy bevághasson vagy kihagyhasson egy snittet. A gondolataim, amíg nem silányítom le őket erre a sík filmvászonra, a rendező szándékát hordozzák. Mondhatom egyáltalán rájuk, hogy az én gondolataim? Emberként szerintem biztosan nem.


***

Férjem traumatológus. A következő példát mondtam neki, amikor arról próbáltam mesélni, hogy is érzem magam a világban: Megtudod, hogy hoztak egy nagyon súlyos balesetet szenvedett beteget, akiről azt az infót kapod, eltört a bokája, a kulcscsontja, leszakadt a lépe, légmelle van, a keringése az összeomlás szélén, nyílt combcsonttörése csúnyán vérzik, és az agya is ödémás. Több orvos fogja műteni szimultán, neked a boka, kulcscsont, combcsont kombó jut. Bemosakszol, belépsz a műtőbe, nagy a sürgés-forgás, nekilátsz a combnak. Hosszú, nehéz műtét, bevarrod a sebet, jöhet a boka. Beleadsz apait-anyait, s mikor azzal is megvagy, már jó sok idő eltelt, kicsit járkálni akarsz, hogy kimozgasd magad, mikoris megpillantasz valamit a műtőben lévő spanyolfal mögött: egy számítógép van a beteghez kapcsolva, ami nyilvánvalóan a beteget irányítja. Odamész a sebesült fejéhez, közel hajolsz hozzá, alaposan megvizsgálod. Megszimatolod. Megtapintod. Atyavilág! Ez nem is igazi ember! Csak egy iszonyat élethű báb, amit kis számítógép vezérel, imitálandó az életfunkciókat. A vér mű, a szövetek élethű szintetikus anyagból vannak, a csont is valósághű műanyag. Azta, gondolod, ez meg mi? Szólsz az aneszteziológusnak, de ő hülyének néz, altatja tovább a „beteget”. És így tovább: senkit sem érdekel, a kis „meséd”, ők hisznek a beteg valódiságában. Hogy miért, ebbe most itt ne menjünk bele, mert a mese nem erről szól, és arról sem, hogy és miért került biorobot a műtőasztalra.

Kérdéseim: Mennyi kedved lesz nekilátni ezek után a kulcscsontnak? Mit fogsz érezni, ha pittyeg a gép, és a személyzet összesereglik, úristen, esik a pulzus? Akarsz-e maradni a műtőben, nem fogod-e unni az egészet? Ha jól belegondolsz, operálni utálsz, vagy EZT a „beteget” műteni nincs tovább kedved? Amikor azt mondják a kollégák, miért vágsz ilyen fancsali ábrázatot, de hisz, milyen szép lett a sebszél, vagy látod, mennyire örülnek, hogy stabilizálódott a „beteg” keringése, mit fogsz érezni? Hogy veled van a baj, vagy inkább velük? Milyen érzés lesz, amikor mindenki megkérdőjelezi a tapasztalataidat, és el akarja hitetni veled, a beteg igenis élő, hús-vér ember? Milyen az, amikor már-már úgy tűnik, egyik műtősnő is látja, amit te, hogy ez műanyag, aztán rohan a törlőkendőért, mennyire átkozottul magányos leszel, mondd? Mennyire érdektelen, színtelen lesz ez a beteg, és persze, ha nagyon kell, megműtöd a kulcscsontját, de már nem azért, hogy meggyógyítsd, hanem adsz neki valami más értelmet: ujjgyakorlat, vagy új technikák kipróbálása stb. Talán a többiek nem is vesznek észre rajtad semmit, csak hogy olyan „életunt” lettél, nem vagy már annyira benne az ügyben. Ugyan, csak baromi irritáló tud lenni a semmit pakolni a képzeletbeli ládába. Mindezt azért, hogy elmondhasd, otthagyhass egy kis cetlit a falon: kérem alássan, a beteg nem él, sosem élt, és nem is fog. Gyakorlásra tökéletes, de ne higgyük, ez itt a végállomás. És hogy honnan tudod, hogy a „beteg” nem is valódi? Istenem, ezt hogy magyarázod el egy olyan műtőben, ahol mindenki az ellenkezőjét gondolja, hiszi, véli tudni? Csak azért, mert egész egyszerűen nem mentek a műtőt elválasztó paraván mögé, sosem hajoltak elég közel a bőréhez, nem kóstolták meg a vérét, valóban vér-e vagy csak festett folyadék?


Popper így ír erről:

„Az emberi agynak olyan a szerkezete, hogy csak valamilyen struktúrában tud gondolkozni. Arra a kérdésre például, hogy "milyen a máj"? - nem lehet felelni, legfeljebb annyit, hogy "csecse". Mert a kérdés struktúrán kívüli. Ám ha azt kérdezem: "Milyen a máj fejlődéstana?", "Milyen a máj szövettana?", "Milyen a máj élettana?", "Milyen a máj a szakácsművészet szempontjából?" - akkor bő forrásként buggyannak fel a válaszok, mert a májat belehelyeztem valamilyen gondolkodási struktúrába.

Mármost a vallás és mindenfajta dogmatizmus úgy keletkezik, hogy valaki abszolutizál egy gondolkodási struktúrát a sok közül, úgy véli, hogy csak abban a struktúrában lehet és szabad gondolkodni, és minden más gondolkodási struktúrát hamisnak, bűnös módon tévelygőnek tekint. Számára a struktúra igaz és egyedül igaz, tehát aki ebben az igaznak vélt struktúrában gondolkodik, az csak helyes eredményekhez juthat, bármilyen szamárságokat ad elő.

Úgy vélem, a fenti sorokban túlságosan sokszor fordul elő a "struktúra" szó. A stílus tudományos komorságát enyhítendő, ide iktatom a már előzőekben megidézett Füst Milán bölcseleti megoldását. Őt az izgatta, hogy miként tesz szert az ember véleményre. A probléma a következő:

Már a görög szofisztika rájött arra, hogy a gondolkodás többféle értelemben végtelen. Például soha nincsen olyan pont, ahonnét már ne lehetne tovább gondolkodni. Ezenkívül minden irányban lehet gondolkodni, tehát egyenlő eséllyel érvelhetünk valami mellett és ellen. Ilyen módon az embernek soha nem lehetne véleménye. Mert a vélemény azt jelenti, hogy az ember egy ponton mégis megállította a gondolkodását, nem hajlandó sem tovább, sem másik irányban gondolkodni, hanem azt tartja igaznak, ahová éppen eljutott. No de miért? Miután a gondolkodás végtelen, az intellektuális úton nem találkozhatunk stoptáblával. Hanem az történik, hogy a gondolkodás folyamatába tőle idegen - elsősorban érzelmi és morális - erők avatkoznak be, így kiáltva: "Ne gondolkozz tovább!" Ez legyen a véleményed ezentúl, mert ezt érzed igaznak, netán erkölcsi érzéked itt "megállj"-t parancsol. A vélemény tehát egy adott gondolkodási eredmény megmerevedése irracionális indítékok hatására.
Az én értelmezésem: Vallásos az az ember, akinek véleménye van!
Mint tetszik látni, még mindig a vagylagosság, az egyértelműségre törekvés nyugati kultúrájának mezsgyéin botladozunk. (…)

Miután a pszichológusként való jobblétre szenderülést túl nagy veszteségnek érzem eredendő embermivoltomhoz képest, Bulcsú vezér ösvényeire léptem: letelepedtem ugyan, de időnként kalandozásokra indulok számomra ismeretlen irodalmi vagy transzcendens tájak felé. Utazásaim során szkeptikussá váltam a szó jobbik, Thomas Mann-i értelmében: nem arról van szó, hogy semmiben sem hiszek, hanem mindent lehetségesnek tartok.”

Azt akartam mindezzel a férjemnek elmesélni, hogy semennyire nem érdekel már ez a „beteg”, nem akarom megműteni a kulcscsontját. Nem izgat a műtő és nem dob fel, hogy itt lehetek. És kértem, ne sajnáljon ezért, hanem inkább irigykedjen kicsit. Merem állítani, az általam ismert emberekhez képest módfelett életvidám, ám igencsak világunt valaki vagyok. És ebben az a jó, hogy lassan megértem, egész egyszerűen nincs mitől félnem – itt, ebben a műtőben legalábbis biztosan nem. És elkezdem ezt megélni a mindennapokban. Ezt a semmit, a félelemnélküliséget, a kívüllevést. Valahol isteni, valahol pokoli élmény.


***

Ha hiszed, ha nem, voltam a pokolban. Nem képletesen, valóban, benne, megjártam. A pokol egy létállapot, nem egy hely, de konkrét, mint a fal, ami előtt ülsz. És nem a belső vívódásaink nyomorúsága, annál jóval több. Amikor a káosz testet ölt „kint”, megmutatja neked, milyen az, amikor nincs rend, milyen vagy belül, amikor szétesel, s ezt kirakja köréd. Attól pokol, hogy körülményrendszerré válik: képzelj el egy valóságot, amit te teremtesz magad köré, magyarán nem objektív, nem személytelen, de totálisan kézzelfogható, és nagyon kellemetlen helyzetet eredményez. Ami számodra tényleg a pokollal egyenértékű, amit a világon a legjobban utálsz. És egy napon belekerülsz, már szinte magad sem tudod, hogyan. És kikerül minden szar, és neked ezt egyesével végig kell tapogatni, kidobni, lemosni, átalakítani. Attól pokol, hogy a valóság arcát ölti fel, valóságosabb realitás mindennél, mégis irgalmatlanul személyes, leggyengébb pontjaidon érint, pontosabban üt-vág, karmol. Túlságosan materiális, ezt is mondhatnám, annyira leköt a matéria, hogy egyszerűen épp azt veszted el, amivel kikerülhetnél belőle, a szárnyaidat töri le ez a súlyos, tömör anyag, a szellemed besározódik, akármilyen kis fényeskére suvickoltad, és nincs mit tenni: tenni kell. Csinálni. Percről-percre, nincs megállás. A pokol az, amikor beledugod a fejed abba a wc-be, amit te magad telekakáltál. Nem fogod benne felismerni magad, garantálom, mégis az benne a legpokolibb, hogy tudod, belőled fakad, és amíg le nem mosod, amíg meg nem szabadulsz tőle teljesen, nem húzod le, és nem tanulod meg, mi a különbség a rend és a káosz között, azaz, hogy a rend a magasabb rendű intelligenciával átértelmezett káosz, addig csinálnod kell. Kérdezz meg bárkit, aki valóban megjárta vagy épp járja a poklot, mit érez, érzett, ilyeneket fog mondani: totális reménytelenség, nem látja a végét, ráomlik, úgy érzi, nem tudja abbahagyni, nem képes pihenni, nem tud róla egy percre sem megfeledkezni, nem bírja, de még sincs vége, mindenhol csak ez jön szembe, nincs menekvés, nincs kegyelem. A pokol csak körülmény képében tud megjelenni, a fenti kis mozaikdarabok tükrében tán érthető, mennyire így van. Materiális. Pokol az, amikor becsúszol a filmbe, lehúz a sztori egészen a szerepbe. Pokol, amikor elhiszed, a beteg meghalhat a műtőasztalon, pokol a fáradtság, amit a sok, véget nem érő műtét közben érzel. Nem lehet otthagyni, nem lehet kiszállni, visz magával a sodrás. De egy napon túlleszel rajta, egyszerűen megoldod, mert az idő csak illúzió. Annak a megtapasztalása, hogy sosincs most. Ma van az a holnap, amitől tegnap úgy féltél – emlékeztet az indiai elmegyógyintézet felirata. Elmúlik. A végtelen azt jelenti, hogy nincs egy jelen pont, csak egy jelen-gömb. A jelen gömbben minden most van egyben, ami azonban azt is jelenti, hogy minden elmúlt, minden eljött, s ezért egyszerűen nem tudsz benne ragadni semmiben, mindig túllépsz a dolgokon. A pokol ennek az ellenkezőjét akarja elhitetni. Voltam egy kicsit a mennyben is, ott nincs kint, ott nincs majd és akkor, ott semmi sincs, csak egység. A pokol olyan, mint egy korhadt ház: valaha egy volt, de most darabokban áll és folyamatosan omlik, az entrópia nem áll meg. A menny meg egy épülő LEGO-építmény. Egyben, de színesen. Az egyik soknak tűnik, ám egy és így darabokban mit sem ér, a másik egynek tűnik, ámbár millió darabból áll, és a daraboknak csak a folyamatosan bővülő, újjászülető, átalakuló építmény ad értelmet. Az építmény a mindenkori teremtő intelligencia, aminek szinonimája a rend.


***

Hiszek az átsejlésben. A tehetség mint ablak mutat meg kintről valamit. A mai gyerekek sokszor unják az életet, színtelennek tartják, állítólag azért, mert sokat ülnek a gép előtt, fantasy filmeket néznek és vámpírromantikáról álmodoznak. Szerintem itt megint kis keveredés van. A mai gyerekek-fiatalok egy része már kisebbet kortyolt Léthe vizéből. Nem azért életuntak, mert sok fantasyt és vr-t néznek. Ahogy az idősek sem amiatt nosztalgiáznak, mert előveszik a régi fotókat. Azért veszik elő, mert emlékezni akarnak. Lassan eljön egy új generáció, egy új embertípus képviselői, akik teljesen más valóságban fognak élni, és mint a haj, ahogy nő, úgy veszik át észrevétlenül a hatalmat a régi, az omladozó, mindent elválasztó vagylagosság fölött és átemelik az is-eket e világba. A vagy helyett az is lesz az új kohéziós elem. Ez a világ, mint egy felújítás alatt lévő ház, észrevétlenül és menthetetlenül kettéválik. A régi, azaz az emberek és dolgok egy nagy hányada egybeolvad a díszlettel, a felújítandó házzal együtt lassan eltűnik, mint abban a vr játékos filmben, most nem jut eszembe a címe, egyszerűen megszűnik tudni önmagáról, belevész a szerepbe, arcára olvad az ego komoly vagy épp idétlen maszkja, hozzátapad menthetetlenül a díszletfalakhoz, és ahogy jön az új tapéta, az új ablakok, az új tető és új szőnyeg, lassan, észrevétlenül eltűnik. A másik, az új meg szép lassan előbukkan, színesen, vidáman, maszkok és struktúrák, fiókok, kategóriák, és legfőképp énbuborék mentesen. Itt vannak köztünk, nekem szerencsém van, kaptam kettőt is terelgetésre, hogy lássam, milyenek ők. Két 12 éves kiscsaj, és néha elámulok rajtuk, mennyire tele van a szívük, milyen mértékben képesek arra, amire talán már mi nem is annyira, hogy fölé emelkedjenek a hétköznapoknak, az emberi hülyeségnek, és mennyire irgalmatlanul nem igaz, hogy ez a generáció tompult, buta és csak a telefonnyomkodás érdekli. Egy részét igen, ők a régi ág. No de az új! Tessenek megnézni Angelina Jordant vagy akár Amira Willighagent – csak két példa így hirtelen, ezek a gyerekek emlékeznek. Vagy itt van a lányom, soha életében nem tanítottuk rajzolni, sőt továbbmegyek, a család mindkét ága totál botkezű, a pont-pont vesszőcske kifog rajtunk. És miket rajzol és fest, el sem hiszem, ez csak emlékezés lehet, semmi más. Átsejlés. Milyen érdekes hogy a Harry Potter és a The Twilight Saga érdekli a mai fiatalokat, hogy mennyire erőteljesen fordulnak a misztikum felé, mennyire mások, mint nagyszüleink vagy dédszüleink voltak ennyi idősen! Hogy is fogalmazza ezt meg Stephenie Meyer az emlegetett művében?

„Nem könnyen kötök kapcsolatot a kortársaimmal. Igazság szerint egyáltalán senkivel sem. Anyámhoz például közelebb érzem magam, mint bárkihez ezen a planétán, és mégis, vele se voltunk igazán soha ugyanazon a hullámhosszon. Néha már arra gondoltam, talán az én szemem nem is ugyanazokat a dolgokat látja, mint a többi emberé. Lehet, hogy az agyam nem úgy működik, mint másoké?”

Én szorítok nekik, talán egy napon az apró-ablakos, ódon kastélyt felváltják a magas, hatalmas ablakos penthause épületek, egyben a várossal, rálátva arra, hogy már ne kelljen riadtan keresgélnünk a kijáratot, mindig a csukott ablakoknak röpülve, hanem rögtön meglássuk, ami szabaddá tesz minket. Addig is forgassuk szaporán a kaleidoszkópot, hogy megtapasztaljuk a csodát és megértsük végre a lényeget.